(PDF) Fenntartható Afrika

Fenntartható Afrika Fenntartható Afrika Szerkesztette: Tarrósy István Pécs, 2010 Fenntartható Afrika Szerkesztette: Tarrósy István A kötet létrejöttéhez hozzájárult az Oktatásért Közalapítványtól elnyert pályázati forrás (NTP-OKA-I-059-3). Borító, design és tördelés: IDResearch Kft. Nyomda: Molnár Nyomda, Pécs Kiadó: IDResearch Kft./Publikon Kiadó ISBN: 978-615-5001-27-7 Minden jog fenntartva! © IDResearch Kft./Publikon Kiadó, 2010 © IDResearch Ltd./Publikon Books, 2010 Jelen könyvet, illetve annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszköz- zel – elektronikus vagy más módon – közölni. www.publikon.hu Tartalom Előszó 7 Tarrósy István Fenntartható Afrika – Lehetséges? 13 Glied Viktor Környezet és fejlesztés Afrikában 31 Keserű Dávid Fenntartható állapotok?! Az urbanizáció Afrikában 55 Bagi Judit A nők politikai szerepvállalása és az oktatás a szubszaharai Afrikában. Fókuszban a Dél-afrikai Köztársaság 75 Radics M. Péter Veszélyezteti-e Dél-Afrika jövőjét a növekvő bevándorlás? 91 Vörös Zoltán Segíti-e a fenntartható fejlődést Kína afrikai szerepvállalása? 105 Szerzőinkről 153 5 Előszó A Publikon Kiadó kedveli a kurrens társadalmi kérdéseket boncol- gató írásokat. Egyik fő célkitűzése, hogy Magyarországon is erősöd- jön meg a kritikai gondolkodás és az érveken alapuló vitázási kul- túra. Ez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalom képes legyen fejlődni és az egyre nagyobb számban jelentkező globális kihívásoknak megfelelni, a mindennapokat is érintő változásokra a megfelelő válaszreakciókat megadni. A kiadó 2010-es évben indí- tott Afrika-témájú könyvsorozata, valamint a „Fenntartható fejlő- dés könyvek” mind olyan témákat tárnak az olvasók elé, amelyek segíthetik a tőlünk földrajzi értelemben vett távolabbi térségeket érintő problémák jobb megértését, a számunkra bonyolult folyama- tok megismerését, egyben a meglévő hasonlóságok felfedezését, és persze hazai gondjaink feltárását. Érdekes dolog a hétköznapjain- kat érő változások (vagy éppenséggel állandóságok) összemérése a „távoliakkal”, ezzel pedig önmagunk továbbfejlesztése. Természe- tes tapasztalati tény, hogy miközben másokat szemlélünk, képessé válunk saját magunkat még inkább megismerni. A Fenntartható Afrika című tanulmánykötet a pécsi Afrika- műhely első ilyen jellegű vállalkozása, de mérvadó előzménynek tekintendő az ugyancsak a Publikon Kiadó által 2009 év végén meg- jelentetett Afrika ma című munka. Jelen kötet szerzői között találjuk a magyar Afrika-lap, az Afrika Tanulmányok szerzőit, szerkesztőit, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Politikai Tanul- mányok Tanszék hallgatóit és oktatóit, olyan fiatal gondolkodókat, akik közelinek érzik magukhoz az afrikai kontinens napi valósá- gát, és igyekeznek kritikusan szemlélni a földrész jövőjét – a vélt és valós negatívumoktól egészen a létező és lehetséges pozitívumo- kig bezárólag. A most közreadott hat tanulmány egytől-egyig roppant izgal- mas témákat feszeget. Glied Viktor, miután levezeti a fenntartha- tóság fogalmának megalkotását övező gondolatokat és eseménye- ket, a környezet és fejlesztés összefüggéseit fejtegeti, és arra követ- 7 e l őSz ó keztetésre jut, hogy „Afrika még mindig a legfenntarthatóbb kon- tinens”. E kijelentésének alátámasztásához nyomatékkal húzza alá, hogy az afrikai ember „autentikusan része a természetnek, termé- szetes része annak … [olyan lény, aki] érti és féli a természet ere- jét” – mindez pedig a környezetről való gondolkodás, az ahhoz kap- csolódó (megfelelő) viselkedés alapja. Természetesen nem megyünk el az afrikaiak által okozott környezeti degradáció mellett úgy, hogy közben szemünket behunyjuk. E probléma helyes kezelése például koncentrált összefogást igényel mind az afrikaiak, mind a nemzet- közi közösség részéről. Keserű Dávid a 21. századi fejlődő világ, benne Afrika egyik leg- nagyobb kihívását elemzi: az afrikai városfejlődéssel, az urbanizá- ció okozta probléma-halmazzal foglalkozik. Ahogyan írja, az urba- nizációhoz „számos negatív tényező is párosul, többek között az ivó- vízellátás és csatornázás kérdése a metropoliszokban, a városi mély- szegény réteg kialakulása, a sok helyütt mérhetetlen nyomor, vala- mint a szlömök létrejötte, a hulladékkezelés, és -szállítás megoldat- lansága, illetve mindezek hatásaként a különböző fertőző betegsé- gek megjelenése és rohamos terjedése.” A városi környezet felszívó ereje egyre nő, hiszen az életminőségben jelentkező szakadék egyre tágul, és a fejlődő térségek lakóinak többsége abban bízik, hogy a városokban jobban fizető munkát találhatnak, számos esetben pedig csak ez az egyetlen járható út számukra, hiszen lakóhelyükön nem tudják magukat és családjaikat eltartani, fenntartani. Az előrejelzé- sek szerint az elkövetkező 10-15 évben az ázsiai és afrikai térségek- ben élő városlakók száma megduplázódik, és ez a Keserű által is jel- zett szám majd’ három és fél milliárd embert fog jelenteni 2030-ra. Az előttünk álló évek Afrika-kutatásainak egyik kitüntetett területe lesz (és kell, hogy legyen) az afrikai urbanizáció, az afrikai városok ki- és átalakulásának vizsgálata – sok terepmunkára, helyszíni tapasztalatszerzésre van szükség, hogy a legmegfelelőbb megoldási javaslatokat lehessen kidolgozni a felsorolt gondokra. E vonatkozásban is meghatározó téma az, amivel Bagi Judit fog- lalkozik tanulmányában. A kontinens gazdaságilag legerősebb, poli- tikailag pedig az egyik legbefolyásosabb állama, a Dél-afrikai Köz- 8 e l őSz ó társaság példájának bemutatásával taglalja a nők politikai szerep- vállalásának és az oktatás igencsak égető kérdéseit. A jelenleg elér- hető adatok alapján, írja Bagi, „nem meglepő, hogy a nemzetközi fórumokon és konferenciákon folyamatos napirendi pontnak szá- mít a mindenki számára hozzáférhető alapfokú oktatás megterem- tése és a nemi alapon történő diszkrimináció teljes felszámolása.” Ugyan emelkedő tendenciát tapasztalunk az alapfokú beiskolázás tekintetében, az egyik legkritikusabb kérdést a lányok iskolapad- okba „terelése” jelenti – éppen a tradicionális közösségi szokások, szerepek miatt. A társadalmi felemelkedés, általános fejlődés kul- csa pedig Afrikában is a képzett emberek kinevelésében rejlik – és e folyamatból nem maradhatnak ki a lányok csak azért, mert nekik otthon kell maradniuk, mint ahogyan anyáik, nagyanyáink tették, hogy biztosítsák az ellátást, és hozzásegítsék a fiúgyermekeket a jobb munkahelyek megszerzéséhez. Ha rátekintünk egy pillanatra Afrika képzeletbeli belső migrációs térképére és megnézzük, kik, milyen célból hagyják el otthonaikat, Nyugat-Afrikában sok esetben már azt látjuk, hogy éppen a képzett nők vándorolnak, és miközben ők lakóhelyüktől távol dolgoznak – ahonnan egyébként hazautalják a keresetük nagy részét családjuknak – addig a férfiak vállalják fel a „háziasszony” szerepét, ők maradnak otthon a gyerekekkel, látják el a háztartást. A migráció ilyen értelemben feminizálódik, és ehhez kapcsolódóan sem mindegy, miként alakul az afrikai oktatás ügye a jövőben, illetve, hogyan emelkedhetnek ki olyan vezető női „figu- rák”, akik példát mutatva – mondjuk vezető politikusként, aktivista- ként, tanárként – a többi nőnek, és általában a társadalom egészének irányt szabva járulnak hozzá a fenntartható növekedéshez, a fenn- tartható fejlődéshez. A vándorlás Afrika-szerte ősidők óta meghatározó jelenség – különösen a nomád, félnomád népcsoportoknál – és nagyban befo- lyásolta a mai Afrika társadalmainak összképét. Radics M. Péter egy a mindennapok valóságát a kontinens szinte valamennyi álla- mában jelentős mértékben érintő kérdést, a migrációt nézi meg közelebbről ugyancsak a Dél-afrikai Köztársaság esetében. A kire- kesztő apartheid rezsimet magáról az 1990-es évek elején lerázó 9 e l őSz ó Dél-Afrika nagy erőkkel igyekszik a néha ijesztő méreteket öltő, migránsokhoz kötődő (esetenként halálos áldozatokkal járó) konf- liktusokat enyhíteni, a megfelelő orvosság kikísérletezése azonban még várat magára. Pedig, ahogyan Radics M. is megfogalmazza, e jelenség „nem csak társadalmi kérdésként problematikus, hanem az egyes időszakokban Afrika éltanulójának számító dél-afrikai gazda- ság fejlődését is megzavarhatja.” Ha pedig – amint ezt a tanulmány- ból is kiolvashatjuk – a Dél-afrikai Köztársaság térségi összefogás- ban gondolkodva kívánja rendezni hosszú távon a kérdést, jó úton halad. Sőt, a bevándorlókkal még nyerhet is – a képzett „külföldi” munkaerő ugyanis a dél-afrikai gazdaság további fejlődését erősít- heti, amelynek értelemszerűen az egész régióra vonatkoztatott pozi- tív hatásai, minden régióbeli állam számára értelmezhető hozadé- kai lehetnek. A térségi együttműködések azonban nem csupán egy régión belül nyernek értelmet – egyre inkább napi kérdéssé válik a kontinensek közötti, a régiókon átívelő kooperációk sora, és ezen együttműködé- sek Afrikára kifejtett hatásainak értékelése. E tekintetben felfoko- zott érdeklődés és figyelem övezi Kína 21. századi afrikai szerep- vállalását. Vörös Zoltán az ázsiai óriás afrikai térnyerésének elem- zése kapcsán jelzi, hogy „Afrika geopolitikai felértékelődése […] század(unk) egyik jelentős folyamata, a kontinens iránti érdeklődés ugyanis sokrétűbb, mint valaha.” E sokrétűség azonban – ahogyan az a fiatal kutató nagyívű munkájából kiderül – mégis csak „billeg”, hiszen az Afrikában hosszú ideje bent lévő vagy újonnan megjelent aktorok jelentős többsége elsődlegesen a kontinens természeti kin- cseinek, nyersanyagainak (újbóli, folytatólagos) kitermelésére irá- nyítja szerepvállalását. Az viszont nem vitás – és igazából ezt érde- mes tovább gondolnunk –, hogy többek között Kína és India erőtel- jes „benyomulásával” az Afrika számára elérhető választék bővült, azaz Kína, India, de akár Brazília is képes alternatívát kínálni a kon- tinens államainak, térségeinek rövid-, közép- vagy éppen hosszú távú fejlődésük tekintetében. És ugyan a kötet bevezető tanulmányát említjük e helyen utolsóként, de e ponton szorosan kapcsolhatjuk azt a Vörös Zoltán által is feszegetett témához, jelesül, hogy Afrikának 10 e l őSz ó szükséges hosszú távon gondolkodnia a maga által megvalósítható és fenntartható fejlődés kérdéskörén. Tarrósy István ennek fontossá- gát húzza alá, amikor kimondja az új kínai, indiai, brazil, stb. part- nerség „fenntartható […], és éppen az afrikai oldalon múlik, milyen időtávon kaphat értelmezést. […] Ha Afrika ügyesen »játszik«, még a kártyalapokat is keverheti, és nagyban rajta múlik, hogy az érdek- lődés fenntartható maradjon. Ehhez Afrikának általában stratégiára, speciálisan ország-, térségspecifikus koncepciókra van szüksége.” Mind a hat most közreadott tanulmány problémafelvetés, ame- lyek további fejtörésre adnak lehetőséget – a pécsi tehetségműhely- ben és azon túlnyúlóan, mindenki számára, aki felelősséget érez közös jövőnk iránt. Pécs, 2010. november A szerkesztő 11 Tarrósy István Fenntartható Afrika – Lehetséges? Bevezetés – A téma felvezetése A fenntarthatóság, a fenntartható fejlődés kapcsán mindenkinek biz- tosan temérdek gondolat jut eszébe. Kötetünk egyik szerzője, Glied Viktor, érvelését például azzal kezdi, hogy felhívja a figyelmünket arra, jelenleg a világ, amiben élünk, nem fenntartható, ugyanis „igé- nyeink messze meghaladják szükségleteink szintjét, és ha nem vál- toztatunk szokásainkon, ökológiai lábnyomunk és szennyező élet- módunk eltiporja a nyersanyagokat, a közjavakat, majd lassan fel- emészt mindent, amit a mindennapok során már természetesnek veszünk.”1 Mi, akik ma lakjuk be ezt a bolygót, természetesnek veszünk számtalan tételt – főként a fejlettebb északi társadalmak- ban –, jelesül, hogy tudunk világítani, ha hideg van, tudunk fűteni, radiátoraink meleget adnak, ha fordítunk egyet a gázzal működő készülékünkön, bármit meg tudunk vásárolni, amit szeretnénk, akár 2-3 autónk is lehet, amellyel közlekedünk, és sorolhatnánk naphosz- szat a napi kényelmünkhöz „elengedhetetlen” elemeket. Belegon- dolunk-e azonban abba, hogy a következő generációk is szeretnék ilyen természetesnek venni mindezeket? Mi, a jelenlegi generációk nem viselkedhetünk úgy, hogy az utánunk következőknek már ne maradjon annyi, amennyi nekünk rendelkezésre áll. A baj „csupán” annyi, hogy Földünk készletei, nyersanyagai, erőforrásai végesek, és amennyiben nem gondoljuk meg alaposan, hogyan aknázzuk ki ezeket, hogyan használjuk fel ezeket a mindennapok „természetes- ségéhez”, bajba sodorjuk önmagunkat, magát az emberiséget. Nos, a fenntartható fejlődés egyik alapkérdéséhez jutunk el így, amelyet az 1980-as években a mára klasszikusnak számító formában ismer- hetett meg a világ közvéleménye: „A fenntartható fejlődés olyan fej- lődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy 1 Glied Viktor (2010): Környezet és fejlesztés Afrikában. In: Tarrósy István (szerk.): Fenntartható Afrika. Publikon Kiadó, Pécs. p. 31. 13 Tar r ósy I sT ván veszélyeztetné a jövő generációk hasonló igényeinek kielégítését.”2 Jelen írás inkább a Herman E. Daly ökológiai közgazdász által adott megfogalmazást részesíti előnyben, bár a klasszikus definíciót sem áll szándékában figyelmen kívül hagyni. Daly (1991) szerint „a fenn- tartható fejlődés a folyamatos szociális jobblét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartóképességet meghaladó módon növekednénk. A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak.”3 A megközelítés tehát összekapcsolja a gazdasági növekedést és a fenntarthatóság kérdését, és a következőkben e ket- tőség mentén vizsgálja meg a ma egyre globálisabb formát öltő világ fejlődő térségeit, kitüntetetten olyan témákat taglalva, amelyek az afrikai kontinenst és annak lakosait érintik leginkább. A tanulmány mindezeken túlmenően a szó legszorosabb értel- mében is megközelíti a fenntarthatóság kérdését, és vitára bocsátja többek között a következőket: 1. Látványosan és jelentősen megnőtt az érdeklődés Afrika iránt, ami nem is csoda, hiszen az „érdeklő- dők” nyersanyagra „vadásznak”, hogy magas fordulatszámon pörgő gazdaságaikat táplálni legyenek képesek. De vajon fenntartható-e ez hosszú távon? Egyfelől, maga a nyersanyagok kiaknázása, másfe- lől ezáltal maga az érdeklődés Afrika iránt? Meddig érdekes Afrika a jelenleg a területein versengő hatalmi képletek számára? 2. Sokak szerint – és közéjük tartozik e sorok írója is – kulcsfontosságú az afrikai államok számára, hogy folyamatosan erősítsék regionális együttműködéseiket, hiszen ezzel esélyt adnak saját (nemzeti) gaz- daságaiknak a kitörésre és a sikeres(ebb) világgazdasági integráci- óra. Fenntarthatóak-e azonban ezek a regionális szövetségek? Külö- nösen akkor, amikor éppen Afrika az a kontinens, ahol a legtöbb, sok 2 Láng István (2002) felhívja a figyelmet arra, hogy a fogalmat nem az 1984-ben megalakult Brundtland-bizottság (az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizott- sága Gro Harlem Brundtland akkori norvég miniszterelnökkel az élén) találta ki, mert addigra már számos szakirodalom foglalkozott vele, hanem inkább e bizott- ság segítette annak széles körű megismertetését. Mindezekről és további részle- tekről ld. Láng István akadémikus „Környezetvédelem – fenntartható fejlődés” címmel 2002. november 11-én megtartott előadását a Mindentudás Egyeteme keretében: http://www.mindentudas.hu/lang/20040806lang3.html 3 Ld. Daly, Herman E. (1991): Steady-State Economics. Island Press, Washington D.C. Ld. még http://steadystate.org/ 14 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? esetben egymást keresztül-kasul hálózó, átfedő regionális integrá- ciós formáció/kezdeményezés található. 3. És általában, maga a gaz- dasági növekedés hogyan képzelhető el hosszú távon akkor, amikor ugyan látványosan nő az alsószintű oktatásban részesülők száma, a minőségi oktatás azonban egyre kérdésessé válik? Fenntartható-e a növekedés Afrika szerte ilyen alapokon? Hasonlóan a kötetben található további tanulmányokhoz, e beve- zető írás is arra törekszik, hogy kritikusan vizsgálja meg a feltett kérdéseket, lehetőséget kínálva az Olvasónak, hogy részévé váljon a diskurzusnak. Ahogyan egy korábbi – részben a szerző által jegyzett – munkában4 megfogalmazásra került, jelen tanulmánykötet szerzői ugyanúgy nem tekintik sajátjuknak az afro-pesszimista álláspontot, mint az afro-optimista hozzáállást. A Fenntartható Afrika szerző- gárdája afro-realistának gondolja magát, és mindvégig arra törek- szik, hogy akár meglepő módon, de ne csupán a globális média által terjesztett sztereotipikus témákat, feldolgozásokat, állásfoglalásokat adja közre. Fenntartható érdeklődés? Évszázadok óta érdekes az afrikai kontinens a világ különböző hatalmi formációinak. Terjeszkedésük során már a rómaiak is pro- vinciát létesítettek a kontinens északi térségeiben5 – geostratégiailag volt fontos számukra, hogy jelen legyenek, és befolyásuk alá vonják az ott élő népeket – ez igazából nem volt annyira sikeres számukra, sőt, a Szaharán keresztüli kereskedés csak egy részét voltak képesek kontrolálni. Az első európai felfedezők6 előtt a kelet-afrikai partokra érkező kínaiak7 viszont kereskedni akartak – és persze az akkori 4 Ld. Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.) (2009): Afrika ma. Tradíció, átala- kulás, fejlődés. Publikon Kiadó, Pécs. 5 Ez a provincia a mai Algéria keleti részét, Tunéziát, a volt Karthágó területét jelen- tette. „A hellenisztikus államok és Karthágó legyőzésével az i. e. 2 század köze- pére Róma az egész Földközi-tenger medencéjének ura lett.” Ld. további részle- tek: Pecz Vilmos: Ókori Lexikon, valamint Interneten: www.romaikor.hu 6 1498-ban Vasco da Gama jutott el a mai Kenya partvidékére, Mombasa környé- kére. 7 Cseng Ho admirális 1418-ban érkezett meg a kelet-afrikai partokhoz. 15 Tar r ósy I sT ván Ming-uralkodó Jung-lo császár8 expanzív birodalmi aspirációit erő- síteni. Az európaiak aztán beindították a kereskedelmet – keresked- tek nemesfémekkel, drágakövekkel, fűszerekkel, elefántcsonttal és rabszolgákkal, sok mindent vittek el, és nem hoztak cserében sem- mit, talán „csak” a kereszténységet. Az első német misszionáriusok Kelet-Afrikában9 azonban a terjesztés mellett jelentős oktatási tevé- kenységet is folytattak. A székhelyét Zanzibárra áttevő ománi szul- tán10 és leszármazottai nagyot lendítettek a régiókon átívelő kereske- delem fejlesztésében, de valójában ők is sok mindent vittek el Afri- kából. A világháborúk fokozatosan „húzták be” az afrikai térsége- ket is a pusztító konfliktusokba11, és nem elég, hogy temérdek nyers- anyagot vontak ki a kontinensről, sok helybélit „segítettek át” a túl- világra. A gyarmatosító igát magukról végre lerázó afrikaiak12 nem szabadultak meg a régi kötelékektől – sőt, a mai napig sok helyen a mindennapok folyása jelentősen kötődik a volt gyarmatosítókhoz, és egyre inkább az új „érdeklődőkhöz”. Köztük találjuk azokat a feltö- rekvő gazdaságokat, amelyek ma a világban a legnagyobb gazdasági teljesítményeket képesek produkálni, és a szélsebesen száguldó gaz- 8 Jung-lo (1403–1424), a Ming-dinasztia (1368–1644) harmadik uralkodója, aki többek között a mai Peking fővárosi rangra emelését hajtotta végre. 9 Az első német misszionáriusok, Johann Ludwig Krapf és Johannes Rebmann, az 1840-es években a Kilimandzsáró közelében kezdték meg munkájukat. Őket az 1860-as években Zanzibárra érkezett anglikán és katolikus misszionáriusok követték. Ld. még: Tarrósy István (2009): Modern Tanzánia. Államfejlődés, regi- onális kapcsolatok és a fejlődés lehetséges útja a globális nemzetközi rendszer- ben. Ph.D. értekezés. PTE, 2009. p. 37. 10 Szejjid Szaíd bin Szultán (1797–1856) „szilárd és virágzó kereskedőbirodalom központjává tette Zanzibárt, aminek a fő célja az volt, hogy az indiai-óceáni kereskedelem előtt megnyissa az utat a kelet-afrikai erőforrások felé.” Ld.: Fage, J. D. – Tordoff, W.: Afrika története. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. p. 254., és Tarrósy (2009). 11 Erről részletesen ld. Búr Gábor könyvfejezetét: Diószegi István – Harsányi Iván – Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. III. kötet. 1945–1995 Európán kívüli országok. Budapest, Korona Kiadó. pp. 223–299. 12 Az 1960-as évek elejéig számos afrikai ország képes volt a volt gyarmati hatal- maktól való elszakadásra, a függetlenség kivívására. Az 1960-as évet nevezi az afrikai történelem az „annus mirabilis”-nak, amikor is egy év leforgása alatt 17 volt gyarmati terület szerezte meg függetlenségét. 16 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? daságaik számára szükségük van nyersanyagokra. Afrika pedig még mindig bővelkedik ezekben – a kérdés, hogy meddig. Ismét nagy tehát az érdeklődés Afrika iránt, és a volt gyarmato- sító európaiak13 – mára nem csak kétoldalú kapcsolatok formájában, hanem az Európai Unió képében is – és az Amerikai Egyesült Álla- mok mellett a kontinensen találjuk Kínát, Indiát, Japánt, Brazíliát, sőt Dél-Koreát, Indonéziát és Malajziát is – az utóbbiakat inkább az elmúlt néhány évben erősödő tendenciában. Mindannyiuknak „fontos” Afrika, de a saját jól felfogott (nemzeti) érdekeik mentén. Főként az ázsiai nagyok, közöttük is az energiahordozókban szegény India és Kína gondolkozik úgy, hogy az „energiabiztonság elsődle- ges indiai [és kínai] érdek, [amely] globális és regionális dimenzió- ban egyaránt fontos külpolitikai céllá és feladattá vál[t]”14 mindkét ország számára. „Aranyásók” – Jól kiásták… Forrás: http://www.polyp.org.uk 13 Megjegyzendő, hogy olyan európaiak is hatványozottan jelen vannak az afrikai térségekben, amelyek soha nem voltak gyarmattartók a kontinensen. Így például a skandináv államok, köztük is Norvégia és Svédország jelentős támogatásokat, segélyeket folyósítanak évtizedek óta afrikai államoknak, és a támogatáspoliti- káik megalapozásához kiterjedt és alapos kutatási tevékenységet is folytatnak. 14 Neszmélyi György Iván – Kusai Sándor Zoltán – Pap László (2007): India – az új kihívás és esély. Külügyi Szemle. 2007/1. sz. tavasz. p. 124. 17 Tar r ósy I sT ván Mielőtt azonban abba a hibába esünk, hogy érvelésünkben olyan irányt veszünk, amely mindenáron azt igyekszik alátámasztani, hogy különösen ezek az új szereplők egyfajta „új gyarmatosítást” hajtanak végre, sürgősen le kell szögezzük: létfontosságú infrast- ruktúrához segítik hozzá az afrikai területeket azáltal, hogy – ért- hető módon a nyersanyagok szállításakor jelentkező saját kiadása- ikat csökkentendő – vasútvonalakat, közutakat építenek, kikötő- ket fejlesztenek. Nem lehet kizárólag a kínai vagy indiai érdeket és hasznot kiemelni e projektek kapcsán (sem), hiszen e fejleszté- sek természetes hozadéka az afrikai belső piacok javítása, a közle- kedés és szállítás fejlesztése területén lesz mérhető hosszú távon. Ha pedig arra gondolunk, hogy ma már szinte mindegyik afrikai állam regionális/térségi kapcsolatokat is fejleszt, a régión belüli kereskedelem fellendülésének lehetősége rendkívül szorosan kötő- dik az azt támogató infrastrukturális hálózat meglétéhez, fejlettségi fokához – magyarul, ha nincs megfelelően kiépített vasút-, közút- hálózat, esély sincs a piacok fejlesztésére. Ahogyan kötetünk másik szerzője, Vörös Zoltán is aláhúzza, „újragyarmatosításról […] nem beszélhetünk, sokkal inkább […] a kizsákmányoló államok hosszú sorába beálló új szereplő[k] érkezéséről.”15 Ez azonban az afrikai oldalról igényel alapos, elemző gondolkodást: az adott afrikai állam- nak végig kell gondolnia, mi, milyen időtávon éri meg neki – stra- tégiát kell tehát alkotnia arra vonatkozóan, mire számít például a kínai, az indiai vagy éppen a brazil partnerségből fakadóan az állam területére érkező – sok esetben óriási – pénzektől, befektetések- től, kedvezményes kölcsönöktől. A partnerség fenntartható tehát, és éppen az afrikai oldalon múlik, milyen időtávon kaphat értelmezést. Az vitathatatlan, hogy e felfokozott érdeklődés, amely valójában a régi és új szereplők közötti verseny képében is tetten érhető, még hosszú évekig fennmarad, nem valószínűsíthető ugyanis, hogy akár a kínai, akár az indiai gazdasági fejlődés egyszeriben megtorpan, markánsan visszaesik. Ha Afrika ügyesen „játszik”, még a kártyala- pokat is keverheti, és nagyban rajta múlik, hogy az érdeklődés fenn- 15 Vörös Zoltán (2010): Segíti-e a fenntartható fejlődést Kína afrikai szerepvállalása? In: Tarrósy István (szerk.): Fenntartható Afrika. Publikon Kiadó, Pécs. p. 143. 18 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? tartható maradjon. Ehhez Afrikának általában stratégiára, speciáli- san ország-, térségspecifikus koncepciókra van szüksége. Fenntartható regionalizáció? Ma már a fenntartható afrikai gazdasági növekedés egyik legfonto- sabb aspektusának számít a regionális struktúrák megléte, a regio- nális együttműködések kiépítettsége és működőképessége. Ez való- jában legalább középtávon végiggondolt regionalizációt, regionális integrációt jelent, amely tekintetében az afrikai kontinensen hihe- tetlen aktivitást, sőt, nem egy esetben túlburjánzást tapasztalunk. A világ különböző térségei közül Afrikában található a legtöbb regio- nális integrációt szorgalmazó közösség, regionális blokk. Az Afrikai Unió 53 tagállama közül 27 legalább kettő vagy több ilyen szervezet tagja. Földrajzi értelemben véve számos régióban több állam is átfe- dést képez az egyes regionális szervezetek között, és ez nem min- den esetben jelenti a közös gondolkodás és fejlesztés előremozdítá- sát – inkább érdekkonfliktusokat szül. Nem csoda, hogy az Európai Számvevőszék egy a kelet-afrikai térséget vizsgáló 2009-es különje- lentésében a következőképpen reflektál erre a problémára: „Az egy- mást átfedő tagsági viszonyok jelentős problémát jelentenek, mivel vannak olyan tagországok, amelyek két különböző kereskedelmi övezethez tartoznak egyszerre (COMESA16 és EAC17). Ezenkívül tagsági átfedések és összeférhetetlenségek állnak fenn a dél-afri- kai regionális szervezettel, a Dél-afrikai Fejlesztési Közösséggel (SADC) is, amely szintén a tagországok közötti vámunió létreho- zására törekszik. Technikailag azonban egy ország nem lehet tagja egyszerre több vámuniónak.”18 Az afrikaiak hisznek abban, hogy a regionalizáció hozzásegíti őket a sikerekhez, a globális gazda- ságba való integrációhoz. Az Afrikai Gazdasági Közösség (African Economic Community) létrehozásáról szóló 1991-es Abujai Szerző- 16 Kelet- és Dél-afrikai Közös Piac 17 Kelet-afrikai Közösség 18 Európai Számvevőszék (2009): A regionális gazdasági integrációra nyújtott EFA-támogatás eredményessége Kelet-Afrikában és Nyugat-Afrikában. 18/2009. sz. különjelentés. Luxemburg. p. 12. Interneten elérhető: http://www.europarl. europa.eu/meetdocs/2009_2014/documents/cont/dv/sr18_/sr18_hu.pdf 19 Tar r ósy I sT ván dés egyértelműen rögzítette az afrikaiak abbéli hitét, mely szerint mind a helyi szintek megerősítésének, mind a kontinens és külön- böző térségeinek a globális gazdaságba való hatékony bejutásának és szerepvállalásának eszköze a regionális integráció. 2025-re cél a kontinens egészére kiterjedő Pán-afrikai Gazdasági Közösség lét- rehozása, amely a regionális közösségekre (REC-ek) támaszkodik, azok addigi tapasztalataira képes építeni. Minden erőfeszítés elle- nére azonban az afrikai regionális közösségek nem hozták azokat az eredményeket az elmúlt 40 évben, amelyeket elvárhattak tőlük – akár maguk az afrikaiak, akár az afrikaiakat támogató donor orszá- gok, partnerek. A sikertelenséget vagy inkább lassú előrehaladást befolyásoló tényezők Soumana Sako szerint elsősorban olyan téte- lekben keresendők, mint a gyenge nemzeti és regionális intézmé- nyek, a gazdaságpolitikák közötti koordináció és harmonizáció hiá- nya, az integrációs folyamatok számára nélkülözhetetlen egyéb sze- replők, így a privát szektor és a civilek nem elégséges bevonása, a sikeres integrációhoz szükséges vállalások és források nem megfe- lelő felmérése, és például annak a politikai szándéknak a hiánya, amely az adott regionális közösségre meghozott döntéseket, elvárá- sokat a nemzeti szintekre, az állami politikák szintjén alkalmazha- tóvá teszi.19 Mindezeket egészíti ki a Motoki Takahashi20 által rendre hangsúlyozott adózás kérdéskörének nem hatékony helyi kezelése. Takahashi szerint sem a nemzeti gazdaságok hosszú távú fejlődése, sem a regionális integráció kiépülésének előrehaladása nem kép- zelhető el egy általános érvényű adózási rendszer felállítása nélkül. Az általa hozott nigériai példa azonban e tekintetben óvatosságra int a „túlzott elvárásokat” illetően: Takahashi egyik kollégája részt vett nigériai vezetők képzésében, a JICA21 japán kormányügynökség 19 Sako, Soumana (2006): Challenges Facing Africa’s Regional Economic Communities in Capacity Building. ACBF Occasional Paper No. 5. The African Capacity Building Foundation. p. 5. 20 A Kobe University Graduate School of International Cooperation Studies egye- temi tanára, akivel a szerző 2010. november 19-én készített interjút Kobéban, a Japan Foundation által biztosított kutatói ösztöndíjnak köszönhetően (Intellectual Exchange Program 2010–11). 21 Japán Nemzetközi Együttműködési Ügynökség 20 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? szervezésében, és az adózásról tartott előadásokat az afrikai résztve- vőknek. Takahashi megfogalmazásában „a nigériaiak nem is értet- ték, miről beszélt a kollégám. Az ő fogalomtáruk nem terjed ki arra vonatkozóan, hogy a társadalmukban élők valóban képesek legye- nek bármiféle adót fizetni, és el sem tudták képzelni a japán modell átvételét. Adózás nélkül azonban én tartom hosszú távon elképzel- hetetlennek bármelyik afrikai állam valódi, fenntartható módon végig gondolt növekedését, fejlődését.” A globális folyamatok okozta/kiváltotta új kihívások miatt az elmúlt időszakban ismét felerősödőben van az afrikai regionális integráció témája. A gyenge afrikai államoknak szükségük van töb- bek között a külföldi tőkebefektetésekre, amelyekhez a regionális keretek nagyban járulhatnak hozzá. Vannak olyan aktorok, amelyek ennek örülnek, és úgy látják, hogy a regionális keretek még nagyobb lehetőséget kínálnak sikeres afrikai jelenlétüknek (így gondolkod- nak a kínaiak), és vannak olyanok, akik inkább kivárnak, mert nem látják még garantáltnak befektetéseik megtérülését, nem látják azt a minimum középtávon fenntartható biztonságot, amely kiszámít- hatóságot képes ajánlani szerepvállalásaikhoz (így látják a kérdést a japánok). Afrika túlélése, fejlődése, sikeres integrálódása azonban nagyban függ attól, sikeresek lesznek-e ezek a regionális törekvések. NEPAD22 és a fenntarthatatlan kormányzás Nem győzhetjük elégszer kimondani: Afrika jelenlegi állapotaiért nem csak a gyarmatosítás vonandó felelősségre, hanem bizony az 1960-as években (és azóta) hatalomra került, sok esetben despoti- kus, de mindenképpen saját népeiket elnyomó, kizsákmányoló afri- kai elitek. A jó kormányzás (good governance) fogalma lehet, hogy elcsépeltnek hangzik már, de egyáltalán nem meglepő, hogy a nem- zetközi közösség hatványozottan igyekszik ennek megvalósulását gardírozni, sőt, számon kérni az afrikai vezetőkön. Maga Afrika is – legalábbis ami a nyilatkozatokat, kommünikéket illeti – ennek meg- valósítását tűzte ki célul maga elé, többek között, amikor az akkor 22 Új Partnerség Afrika Fejlődéséért 21 Tar r ósy I sT ván még Afrikai Egységszervezetnek (OAU) hívott szervezet keretében megbízott öt afrikai államfő, jelesül Algéria, Egyiptom Nigéria, Sze- negál és a Dél-afrikai Köztársaság elnökei által az asztalra tett integ- rált gazdasági-szociális fejlesztési programot elfogadta. Az Új Part- nerség Afrika Fejlődéséért (NEPAD) elnevezésű hosszú távú fej- lesztési programban látják sokan a jövőt – a másik oldalról pedig legalább ugyanennyien kemény kritikával illetik azt. Ian Taylor Afrika-kutató, a kínai-afrikai kapcsolatok világvi- szonylatban egyik legjegyzettebb szakértője azzal érvel, hogy „a NEPAD-ot nem lehet sietve megvalósítani” – ahogyan ezt maga a NEPAD elvárásként megfogalmazza – anélkül, hogy a jelenlegi afri- kai uralmi rendszereket nem vonnánk alapos kritika alá. A legprob- lémásabb maga az afrikai állam, „amellyel kapcsolatban a legtöbb demokratikus elvárás szinte teljesíthetetlen, hiszen a demokratikus jegyek egyszerűen nem nagy adagokban találhatóak meg a konti- nensen.”23 A viszonylag fiatal „új afrikai demokráciák” gazdasági gyenge- ségére, sok esetben láthattuk a történelem folyamán – különösen az 1980-as években a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által igen kedvelt Strukturális Kiigazítási Programok (SAP-k) esetében – nem volt más kiút, mint engedni a nyomásnak és végrehajtani a támo- gatásokat folyósító szervezetek által elvárt politikai reformokat. A végrehajtáshoz kötődően fontos kiemelnünk egy tényezőt: az afri- kai politikai vezetők alkalmazkodási képességét, amelynek köszön- hetően hatalmuk megőrzése szinte hibernálhatóvá vált a jövőre nézve. Valójában e képesség az, amely jól jellemezte a volt gyar- matosítói értékek és a helyi ősi afrikai hagyományok jellegzetesen különleges keverékét, legalábbis az 1990-es évekig. A függetlenség kivívása utáni évtizedekben hatalmon lévő vezetőknek ugyanis ele- gendő idejük volt arra, hogy túlélési technikákat és taktikákat sajá- títsanak el. Megtanulták, hogyan manipulálják a választójoggal ren- delkezőket, ezáltal hogyan befolyásolják a választások kimenetelét hatalmuk megszilárdítása érdekében. Természetesen a támogató 23 Taylor, Ian (2005): Nepad. Toward Africa’s Development or Another False Start?. Lynne Rienner Publishers, Boulder–London. p. 153. 22 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? gazdaságilag fejlett országoktól érkező növekvő nyomás hatására – amely a demokratikus berendezkedés átvételét, a jó kormányzást várta el – „a demokrácia promóciójának köntöse alatt” a politikai szereplők a manipuláció egy új forrását látták meg. Ahogyan Joseph (1997) fogalmazza meg a korábbi türannosz-jellegű vezetők átválto- zását, megérthető, hogy pusztán taktikaváltásról volt szó hatalmuk megtartása végett.24 E kormányzás mindenképpen fenntarthatat- lan, és szükséges megváltoznia annak érdekében, hogy hosszú távon valódi és maradandó fejlődésre kapjon lehetőséget a kontinens. Per- sze, az is lényegi szempont, hogy a változásnak belülről kell jönnie – kívülről erre „csak” rásegíteni lehet, de a változtatást a belső erők- nek, maguknak a társadalmaknak kell megtenniük. Ehhez kínálhat – talán – egy progresszív keretet a NEPAD, de csak abban az eset- ben, ha maguk az afrikaiak komolya(bba)n veszik. Taylor rámutat a veszélyre: „ha a NEPAD saját szószólóinak nincs igazából bizo- dalma a projektben és nem járulnak megfelelően anyagi források- kal is annak sikeres kivitelezéséhez, furának hat majd, hogy szinte kizárólag a külső szereplőktől [a nemzetközi pénzügyi intézetektől és a donoroktól] várják annak finanszírozását.” (Taylor, 2005: 157) Igazat adhatunk Emmanuel K. Ngwainmbinek, aki leszögezi, hogy „a jó kormányzás hosszú távú feladatai között találjuk azt a képességet, amely egy egészséges nemzeti/országimázst közvetít a nemzetközi szervezetek [a külvilág] felé.” (Ngwainmbi, 2005: 289) Enélkül nem képzelhető el az afrikai fejlődés, hiszen a bizonytalan- ság – márpedig Afrikáról ma még mindig az a kép él sokakban – nem kedvez a befektetéseknek, a fejlesztés szándékával (is) az afri- kai terepen megjelenő szereplőknek. Fenntarthatatlan biztonsági környezet és humán biztonság Általánosan igaz és elfogadott, hogy Afrikában a szegénység elleni küzdelem és a gazdasági növekedés egyik kulcskérdése a befekte- tések – főként az FDI25 – jelenléte és volumene. Sajnos, különösen 24 Joseph, Richard (1997): Democratization in Africa after 1989: Comparative and Theoretical Perspectives. Comparative Politics. 29. 3. 1997. április. p. 375. 25 közvetlen tőkebefektetés 23 Tar r ósy I sT ván a függetlenség kivívása utáni időszakot követően, Afrika nem volt vonzó a külföldi, sőt sok esetben helyi befektetők körében, elsősor- ban az üzleti szektorban uralkodó feltételek (prevailing business conditions) miatt. Ezzel kapcsolatban a Világbank külön kiemeli a gazdaságpolitikák hiányosságait új vállalkozások létrehozása tekin- tetében, a nem elégséges kormány-garanciákat a tulajdonjogokat illetően, a gyenge piaci intézményrendszert, és ismételten a fejletlen infrastruktúrát. Az 1970-es években tapasztalt visszásságokat köve- tően – például az akkori Mobutu által vezetett Zaire-ban – több fej- lett ország, így például Japán vagy Nagy-Britannia visszavonult a befektetések ösztönzésétől, sőt, kivonták addigi befektetéseiket szá- mos országból. A 21. század elején azonban a nemzetközi közös- ségnek szükséges segítenie Afrikát azon törekvésében, hogy meg- változzon az adott országot vezető politikai elitek felfogása az FDI potenciális magához vonzása tekintetében (ismét részben a jó kor- mányzásról beszélünk). A bizonytalanságokat redukálnia kell Afri- kának, hogy többek között megváltozzon a külföldi befektetők felfo- gása a befektetési környezetről, amelyről általánosságban sokáig az volt a vélemény, hogy teljesen zord, „barátságtalan.”26 A biztonság e szempontból is kritikus pontja bármiféle fejlő- désnek, és alapköve a fenntarthatóságnak. A biztonság fogalmá- nak pedig szükséges egy új, összetett dimenzióját megismernünk: az emberi (humán) biztonság fogalmát, amelynek bevezetését és elfogadottságát az ENSZ nagymértékben támogatja. E megközelítés szerint a hangsúly az egyénre helyeződik, sokkal inkább az egyén, mintsem az államok, nemzetek biztonságára. Afrikában e kérdés- kör kiegészül a regionális biztonság fogalmával, amely összefüggés- ben van a regionális integrációt célzó elképzelések megvalósításá- nak lehetőségével. Ennek kapcsán Ochiai felhívja a figyelmet arra, hogy „a nemzetközi közösségen belül Afrika testesíti meg az egyik olyan régiót, ahol a regionális biztonság kérdését és annak lehető- ségeit a leginkább vitatják [a szakértők].” (Ochiai, 2006: 1) A világ- 26 Ld. további részletek miatt: Tarrósy István (2007): Biztonsági kihívások Afriká- ban. In: Balogh Béla (szerk.): A XXI. század kihívásai. Az integrációs szervezetek jelenlegi helyzete. BHKK Könyvek, Budapest. pp. 8–14. 24 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? szervezet nyomatékkal rögzíti, hogy „a környezeti instabilitás, a sze- génység, az éhínség és elnyomás nem pusztán kritikus biztonsági kérdések, hanem egyszerre forrásai és következményei is a konf- liktusoknak. A [humán biztonság fogalmában testet öltő új] felis- merés újrahangsúlyozza az államok felelősségét és kötelezettsé- gét, hogy biztosítsák állampolgáraik biztonságát.” (Botz, 2007: 6-7) A humán biztonság koncepciójában tevékenyen vett rész a világ szá- mos vezető gondolkodója, köztük a Nobel-díjas Amartya Sen is. Az ő általa is vallott fogalom az emberek mindennapjaiban jelent- kező új globalizációs kihívások összetettségét igyekszik leképezni, ezért is foglal egybe olyan tételeket, mint a túlélés, az emberi élet méltósága, az egészség, a béke, a tolerancia, az egyenlőség, a szo- lidaritás, és általában „az élet minősége”. Sen behivatkozza a volt japán miniszterelnököt, Keizo Obuchit27, aki 1999-ben egy nemzet- közi, Ázsia jövőjével foglalkozó konferencián a következőt mondta: „Leginkább abban bízom, hogy az emberek legyenek képesek élni saját kreatív életüket minden olyan félelemtől mentesen, amely élet- ben maradásukat veszélyeztetné, méltóságukat megtépázhatná.” (In: Sen, 2000: 1) Az e kötetben Vörös Zoltán által is említett Sen-i fejlődés28 koncepció szorosan kapcsolható a humán biztonsághoz, és viszont. A valódi fejlődés is az emberekről kell, hogy szóljon, és ez a kitétel Afrikában hatványozottan igaz, ugyanis, ahogyan Hyden fejti ki: „az afrikai társadalmakban nagyban különbözik a felelősségek, így például a tulajdonjogok, az ellátás, a gyereknevelés leosztása a családi egységek vonatkozásában a világ más régióitól … és e szin- tek vizsgálata növekvő mértékben ébreszti rá a nemzetközi közös- séget, hogy a helyi erőforrások felhasználásába, eleve azok megter- vezésébe kiemelten kell bevonni a mikro közösségeket.” (Hyden, 1989: 194–195) Afrikában minden fejlődéssel kapcsolatos kérdés tehát e szintekre irányítja a figyelmet, azaz inkább kellene, hogy irá- nyítsa a figyelmet. A fenntarthatóság, a fejlődés szoros kapcsolat- ban van a biztonsággal, az emberi biztonság kulcskérdésével. Mind- addig, amíg ezt nem veszik megfelelő mértékben komolyan a kor- 27 Japán 84. miniszterelnöke 1998. július 31. és 2000. április 5. között. 28 Ld. Vörös Zoltán írását a 106. oldalon. 25 Tar r ósy I sT ván mányzatok, befektetők, maga a nemzetközi közösség, hosszú távú, fenntartható módon értelmezhető fejlődés nem képzelhető el Afri- kában (sem). Oktatás és fenntarthatóság „Az oktatás minden társadalomban az emberi fejlődés sarokköve. […] Mert végül is […] a fejlődés az emberekről szól.” (Cheru, 2002: 64) Az oktatás különösen fontos, ha a fenntarthatóságra, a fenntart- ható fejlődésre gondolunk. Egyfelől az oktatás, a nevelés és az okta- tási intézmények (iskolák) segítségével képzelhető el, hogy a társa- dalom képes lesz arra, hogy megértse a mindennapokat meghatá- rozó folyamatokat, és képes legyen megtervezni jövőjét – akár úgy, hogy olyan gazdasági tevékenységet folytat, amely a fenntartható növekedéshez járul hozzá, akár úgy, hogy növeli a humán biztonság összetevőinek érvényre jutását. Az UNESCO felmérései szerint a függetlenség elnyerése óta látható módon nagyot lépett előre Afrika az alapfokú iskolázottsági szintek megemelésében: sokkal többen járnak ma általános iskolába Afrika szerte, mint az 1960-as, ’70-es években. Kvantitatív megközelítésben ez remek hír, a gond azon- ban a minőséggel van. Az afrikai oktatás színvonala nem tud lépést tartani a globális kor elvárásaival, technológiai fejlődésével, és nem képes biztosítani a kiteljesedően lévő világgazdaságban szükséges „kritikai gondolkodást”. „A ma alacsony-minőségű oktatási rend- szere komoly következményeket hagy maga után a jövő fejlesztése számára.” (Ibid, 65) Ami pedig a tradicionális közegek „kinyitá- sát” illeti, egyetérthetünk Bagi Judittal, aki azt hangsúlyozza, hogy „Afrikának és a világnak egyaránt meg kell értenie, hogy a fenn- tartható fejlődés megvalósítása kizárólag a nők oktatásba, gazda- ságba és politikai életbe való hatékonyabb integrációjával valósít- ható meg.”29 E tanulmány szerzője egy korábbi írásában30 már kifej- tette, hogy Afrika szerte különösen nagy nehézségekbe ütközik a 29 Ld. e kötetben Bagi Judit tanulmányát a 86. oldalon. 30 Ennek egy változata megjelent a Kitekintőn „Oktatással a fejlődésért Kelet-Afri- kában” címmel: http://kitekinto.hu/afrika/2010/03/09/oktatassal_a_fejldesert_kelet- afrikaban/ 26 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? fiatal lányok beiskolázása tekintettel arra, hogy a családok többsége jobbnak látja, ha a leánygyermekek otthon végeznek munkát, míg a fiúk az esetleges jobb munkavállalás reményében, mint leendő csa- ládfenntartók, tanulnak. Még a 2000-es évek elején történt, amikor Uganda elnöke, Joweri Kaguta Museveni „szembeszállt” a Nemzet- közi Valutaalappal, és kiállt azon saját elképzelése mellett, amely tandíjtól mentesnek kívánta meghagyni az alsószintű oktatást. Az IMF (és általában az 1944-es Bretton Woods-ban tartott konfe- rencia után létrehozott világgazdasági rendszer egésze) által szorgal- mazott washingtoni konszenzus a jó gazdasági teljesítmény érdeké- ben liberalizált kereskedelmet, makrogazdasági stabilitást és meg- felelő árakat várt el. A doktrína szerint fontos szerepet kap tehát a magánpiac, amely hatékonyan tudja elosztani az erőforrásokat és növekedést képes generálni, amely az ugandai oktatási piacot is – legalábbis az IMF elvárásai szerint – jócskán átszabta volna. Joseph Stiglitz a NewRepublic-ban 2000 áprilisában közölt cikkében azon- ban rámutat, hogy „a washingtoni konszenzus által támogatott poli- tika nem teljes, és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez […] szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypoliti- kára, s olyan politikára, amely [többek között] megkönnyíti a tech- nika transzferjét, erősíti az átláthatóságot,” és olyan helyi igényekből táplálkozó stratégiák megalkotását serkenti, amelyek a célok eléré- sét a többi eszközzel együtt segítik. Pontosan ilyen helyi stratégiával állt elő Museveni, és azt szögezte le, hogy egy új kultúrát kell meg- honosítani Uganda szerte; olyat, amelyben mindenki számára evi- dens elvárás az, hogy gyermeke iskolába járjon. „És azt az elnök jól tudta,” érvel Stiglitz, „hogy mindezt nem tudja megvalósítani mind- addig, amíg tandíjat kell fizetnie a családoknak. Következésképpen, figyelmen kívül hagyta a külső szakértők tanácsát, és eltörölte a tan- díjat.” Ezzel pedig egy új, a jövőben nemzete fejlődésének alapját képező rendszer kiépülését indította el. Afrika országainak és népei- nek valódi, fenntartható fejlődése a jól működő, minőségi oktatási rendszerek nélkül sem képzelhető el. A nemzetközi donorközösség- nek és az afrikaiakkal együttműködő, gazdaságilag, technológiailag fejlettebb államoknak is kitüntetett célterületet jelöl ki ez a szektor. 27 Tar r ósy I sT ván Összegzés Ugyan a kritikai gondolkodás és annak fejlesztése tekintetében min- dig maga a kérdés fontos, most mégis vissza kell kanyarodjuk egyik első kérdésünk helyességéhez: jól tesszük-e fel a kérdést akkor, ami- kor azt kérdezzük: „fenntartható-e a fejlődés Afrikában?”, vagy egy másik megközelítésben: „lehet-e fenntartható fejlődés Afrikában?” – és ami kötetünk címe: Fenntartható Afrika – igaz-e, hogy „Afrika fenntartható”? A kötet nyitó tanulmánya számos, e kérdésekhez kapcsolódó témát szándékozott áttekinteni, és minden alfejezet végén kimon- dásra kerültek bizonyos kondíciók, amelyek nélkül nem képzelhető el a fejlődés, a fenntartható növekedés, a fenntartható állapotok rög- zítése a kontinensen. Megfontolandó, hogy alapkérdésünket e megfogalmazásban bocsássuk vitára: Fenn akarják-e tartani a globális világ vezető hatal- mai a meglévő Észak–Dél fejlettségi szakadékot? Nem vitás ugyanis, hogy globális hálózatos társadalmunkban az egyik fő geopolitikai törésvonalat – többek között Wallerstein (2003) véleménye szerint is – az Észak–Dél szembenállás jelenti. Ugyan Rostoványi (2002) úgy fogalmazza meg, hogy az „ezredforduló világának továbbra is az egyik legmélyebb törésvonala”31 az Észak–Dél reláció, Wallerstein már nyomatékkal jelzi, hogy ez a 21. századi „kaotikus” jövő egyik mérvadó szakadékát (és szakítópróbáját) adja.32 E sorok szerzője úgy véli, hogy a világtársadalom új feltörekvő hatalmai meg akarják vál- toztatni az egyenlőtlenségeket, és az nagymértékben rajtuk is múlik, hogy Afrika az új átalakulások során győztesen kerül-e ki, avagy sem. Persze, Afrika nem szemlélheti a folyamatokat ölbe tett kéz- zel, és ahhoz, hogy fejlődését elsőként maga legyen képes önmagá- nak megfogalmaznia, értenie, megértenie kell gyökereit, lehetősé- geit, kitörési pontjait. A reális szemlélethez pedig kritikus, gondol- 31 Rostoványi Zsolt: A terrorizmus és a globalizáció. In: Tálas Péter (szerk.): Vála- szok a terrorizmusra avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. SVKH–CHARTAPRESS, Budapest 2002. 32 Részletes érvelését ld. Wallerstein, Immanuel: The Decline of American Power. The U.S. in a Chaotic World. The New Press, New York–London, 2003. 28 F e nn T ar Tha T ó a Fr Ika – L e he T sé ge s ? kodó, jól képzett és felkészült szakemberekre, politikusokra, veze- tőkre, példaképekre van szüksége, akik fenntarthatják és segíthetik újrapozícionálni Afrikát a nemzetközi porondon. Felhasznált irodalom Bagi Judit (2010): A nők politikai szerepvállalása és az oktatás a szubszaha- rai Afrikában Fókuszban a Dél-afrikai Köztársaság In: Tarrósy István (szerk.): Fenntartható Afrika. Publikon Kiadó, Pécs. Botz László (2007): A magyarországi biztonsági rendszer és elemeinek helyzete és felkészültsége a várható fenyegetések elhárítására. Tanul- mány. Interneten: http://www.mtaki.hu/docs/all_in_one/botz_laszlo_ mo_biztonsagi_rendszere.pdf Cheru, Fantu (2002). African Renaissance. Roadmaps to the Challenge of Globalization. London: Zed Books. Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.) (2009): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Publikon Kiadó, Pécs. Daly, Herman E. (1991): Steady-State Economics. Island Press, Washing- ton D.C. Diószegi István – Harsányi Iván – Németh István (szerk.): 20. századi egye- temes történet. III. kötet. 1945–1995 Európán kívüli országok. Buda- pest, Korona Kiadó. Európai Számvevőszék (2009): A regionális gazdasági integrációra nyúj- tott EFA-támogatás eredményessége Kelet-Afrikában és Nyugat-Afri- kában. 18/2009. sz. különjelentés. Luxemburg. 12. o. Interneten elér- hető: http://www.europarl.europa.eu/meetdocs/2009_2014/documents/ cont/dv/sr18_/sr18_hu.pdf Fage, J. D. – Tordoff, W. (2004): Afrika története. Osiris Kiadó, Budapest. Glied Viktor (2010): Környezet és fejlesztés Afrikában. In: Tarrósy István (szerk.): Fenntartható Afrika. Publikon Kiadó, Pécs. Hyden, Goran (1989): Local Governance and Economic-Demographic Tran- sition in Rural Africa. Population and Development Review. Vol. 15, Supp- lement: Rural Development and Population: Institutions and Policy, 1989. Joseph, Richard (1997): Democratization in Africa after 1989: Comparative and Theoretical Perspectives. Comparative Politics. 29. 3. 1997. április. Láng István (2002): „Környezetvédelem – fenntartható fejlődés” című elő- adása a Mindentudás Egyeteme keretében: http://www.mindentudas. hu/lang/20040806lang3.html 29 Tar r ósy I sT ván Neszmélyi György Iván – Kusai Sándor Zoltán – Pap László (2007): India – az új kihívás és esély. Külügyi Szemle. 2007/1. sz. tavasz. Ngwainmbi, Emmanuel K. (2005): Globalization and Nepad’s Development Perspective: Bridging the Digital Divide with Good Governance. Jour- nal of Black African Studies. Vol. 25, No. 3 (január). Ochiai, Takehiko (2006): Regional Security in Africa. Working Paper Series No. 14. Afrasian Centre for Peace and Development Studies. Ryukoku University. 2006. Rostoványi Zsolt (2002): A terrorizmus és a globalizáció. In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. SVKH–CHARTAPRESS, Budapest. Sako, Soumana (2006): Challenges Facing Africa’s Regional Economic Communities in Capacity Building. ACBF Occasional Paper No. 5. The African Capacity Building Foundation. Sen, Amartya (2000): Why human security? Transcripted text of the address delivered at the „International Symposium on Human Security” in Tokyo, 28 July, 2000. Interneten: http://www.humansecurity-chs.org/activities/outreach/Sen 2000.pdf Tarrósy István (2007): Biztonsági kihívások Afrikában. In: Balogh Béla (szerk.): A XXI. század kihívásai. Az integrációs szervezetek jelenlegi helyzete. BHKK Könyvek, Budapest. Tarrósy István (2009): Modern Tanzánia. Államfejlődés, regionális kapcso- latok és a fejlődés lehetséges útja a globális nemzetközi rendszerben. Ph.D. értekezés. PTE, 2009. Taylor, Ian (2005): Nepad. Toward Africa’s Development or Another False Start?. Lynne Rienner Publishers, Boulder–London. Vörös Zoltán (2010): Segíti-e a fenntartható fejlődést Kína afrikai szerep- vállalása? In: Tarrósy István (szerk.): Fenntartható Afrika. Publikon Kiadó, Pécs. Wallerstein, Immanuel (2003): The Decline of American Power. The U.S. in a Chaotic World. The New Press, New York–London. 30 Glied Viktor Környezet és fejlesztés Afrikában „Ha csak a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, a társadalom elpusztulna” Polányi Károly (1886–1964) Bárhol Afrikában Polányi Károly magyar gazdaságtörténész tisztán vázolta, hogy a klasszikus értelemben vett közjavakat – mint a föld, a levegő, a víz, vagy a tengerek és óceánok nyújtotta erőforrások – a piac nem képes hatékonyan elosztani. Hatékonyság alatt persze mást ért egy pénz- ügyi-gazdasági szakember, egy politikus és egy, a környezetvéde- lem fontosságát is szem előtt tartó kutató. A multinacionális válla- latok és gazdasági nagyhatalmak uralta globális kereskedelmi tér- ben ugyanis a financiális érdekek, a piacteremtés és piacnövelés, valamint a profitmaximalizálás keserédes parancsszava által befo- lyásolt piaci szereplők mind többet és nagyobb mennyiségben igye- keznek megszerezni, illetve felhasználni a javakból. Ha az utóbbiak szemszögéből vizsgáljuk a fogalmat, valószínűleg a következő vála- szokat kapjuk: vegyük ellenőrzésünk alá, szerezzük meg (privatizá- ció), próbáljuk elérni, hogy a javakat birtokló állam együttműköd- jön velünk, de a legkevésbé szóljon bele a működésünkbe (liberali- záció és dereguláció). Aknázzuk ki a lehető legtöbbet, a létező leg- rövidebb idő alatt, a legkisebb áron, és adjuk el a piacon minél előbb, lehetőleg sokkal nagyobb összegért, mint amennyiért megtermeltük. Még az sem lehet probléma, ha a vásárló a kitermelés, vagy előállí- tás helyétől több ezer kilométerre található, hiszen a modern közle- kedési, távközlési technológiának köszönhetően a szállítás megold- ható, azt is mondhatnánk félvállról, mindennapos dolog. Felmerül a kérdés, mi történik akkor, ha a piacnak valójában nincs is szüksége a nyersanyagra, megtermelt árura, vagy energiahordozóra akkora 31 g L Ie d vIkT or mennyiségben, mint azt a kínálat előzőleg felmérte. Változnak az idők, átalakulnak a fogyasztói szokások, hangzik a közhelyes meg- állapítás, és azt gondolnánk, ezzel le is zárhatjuk a gondolatmenetet, de erre szintén érkezik válasz: ez esetben teremtünk fogyasztókat is. A kapitalizmusnak készséges és nagy számban együttműködő embe- rekre van szüksége, akik mind többet és többet akarnak fogyasztani, az ízlésük szabványosítva van, könnyen befolyásolható és alakít- ható. (Kóródi, 2009: 124) Az egyetlen fontos szempont a versenyké- pesség megteremtése. A versenyképesség biztosítja a profitot, mely- ből fejlesztések valósulhatnak meg, ezek pedig megoldást jelenthet- nek a fennálló globális környezeti és társadalmi problémákra. De hogyan fér össze a versenyképesség az igazságossággal és a környe- zetbiztonsággal? Minden fejlesztés kénytelen új természeti erőforrá- sokat felhasználni, új környezeti teret igénybe venni, végeredmény- ben tehát nagy valószínűséggel növeli a környezetterhelést. Korunk legnagyobb kihívása, hogy a versenyképesség megteremtésével pár- huzamosan a gazdasági szereplők olyan komplex és ökohatékony megoldásokat alkalmazzanak, melyek az ideálishoz közeli egyen- súlyt alakítanak ki a fejlesztések és környezeti lehetőségek között. Az arany középút megtalálása egyelőre várat magára, a szükség- letek és igények az elmúlt fél évszázadban messze távolodtak egy- mástól. A globális Északon és már a globális Dél néhány országá- ban (Kína keleti partvidéke, India egyes térségei) is sokkal többet fogyasztunk, mint amit Földünk képes lenne előállítani. Igénye- ink messze meghaladják szükségleteink szintjét, és ha nem változ- tatunk szokásainkon, ökológiai lábnyomunk és szennyező életmó- dunk eltiporja a nyersanyagokat, a közjavakat, majd lassan felemészt mindent, amit a mindennapok során már természetesnek veszünk. A tiszta levegőt, az iható vizet, a fehérjében gazdag halat, a tápláló gabonát, a mézédes gyümölcsöket és vitamindús zöldségeket. Ha valakiben megfogalmazódik a kétely, hogy van ebben valami őrült logika, még nem beszélt a politikussal. A politikus felelőtlen, rövidlátó, korrupt és gerinctelen hazu- dozó, aki csak a saját érdekeit nézi. Kiben ne merültek volna fel már hasonló gondolatok? Miközben Mi, itt a globális Északon bízunk 32 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an abban, hogy politikusaink helyesen cselekszenek, amikor a közérde- ket szolgálják és néhány példától eltekintve betartják a demokrácia szabályait, addig a fejlődő világban élő milliárdok még ebben sem hihetnek. A közjó szolgálata ott a felső tízezerre értelmezett cse- lekvés, kevés olyan politikai vezető van, aki valójában szándékozott és képes volt szociális reformokat indítani. Viszont feltétel nélkül hisz a gazdaság fejlesztésében, a felzárkózás egyetlen útját a nyu- gati típusú, szénhidrogénekre alapozott iparosításban és modernizá- cióban látja. Persze nem meglepő módon, hiszen a nyugat-európai és észak-amerikai fejlődési pálya víziója lebeg a szeme előtt, amely során a szén, a kőolaj és földgáz lelőhelyek felkutatása, megszer- zése, kitermelése és felhasználása játszotta a modernizáció motor- ját. A 20. század utolsó harmadában az előbb említett energiahor- dozók mellé még olyan nyersanyagok és egyéb értékes áruk is nagy mennyiségben felkerültek az univerzális keresleti listára, mint az urán, a kobalt, a nikkel, a cink, a gyémánt és az arany, vagy a min- dig is népszerű kávé, tea és kakaó. Mindezek pedig javarészt a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben függetlenségüket elnyerő afrikai és ázsiai országokban voltak megtalálhatók. Ott alacsony befekte- téssel és nagy mennyiségben hozzá lehetett jutni a nyersanyagok- hoz, energiahordozókhoz, az évtizedes, olykor évszázados gyarmati rendszerek szinte észrevétlenül alakultak át a nyugati fél által domi- nált, egyenlőtlen kereskedelmi kapcsolatokká. A második világháborút követő pár évben a nyugat-európai országok gazdaságai nehézkesen indultak be. Az Egyesült Álla- mok által nyújtott, összességében mintegy 14 milliárd dollárt kitevő Marshall-segély és a hidegháborús tömbök kialakulása azután szinte katalizátorként hozták működésbe a csikorgó gépezetet. A nyugati gazdasági csoda felfutó időszaka 1973-ig tartott, amikor a harma- dik arab-izraeli háború folytán az olajárak szinte egyik pillanatról a másikra négyszeresére nőttek. Hidegháborús szóhasználattal élve a „szabad világ” olajfogyasztásban csak 1979 után, a második olaj- árrobbanást követő alig egy évtizedes időszakban zajlott le válto- zás, ami lassú, de rövidtávon eredményes szerkezetátalakítási refor- mokkal járt az energiaszektor területén. A takarékosság mellett az 33 g L Ie d vIkT or energiaforrások diverzifikálása lett a fő szempont, ennek következ- tében a Kelet–Nyugat játszma hatalmas sakktábláján olyan államok is megjelentek, melyek addig maximum említés szintjén szerepel- tek a nagyhatalmak stratégiáiban. Nyugat-Európa és az Egyesült Államok olajfüggősége, valamint annak a felismerése, hogy a fejlett országok aggasztóan kiszolgáltatottak a közel-keleti nagy olajter- melő államoknak, külpolitikai és diplomáciai változásokat is elindí- tott. A kereskedelmi partnerségek kialakításának új és egyik legfon- tosabb szempontja – a biztonságpolitikai tényezők mellett – az ellá- tásbiztonság megteremtése lett. Érthető, hogy az ideológiai megfon- tolásokat egyre inkább fellazította a racionális érdek, mely – ötvözve a segélyezési-támogatási programokkal – újra a tömbökhöz láncolta az elkötelezett és el nem kötelezett fejlődőket, továbbá ezzel párhu- zamosan megsokszorozta a Szovjetunióból Nyugat-Európába érkező földgáz mennyiségét is. (Szemerkényi, 2007: 11) Mivel hamar vilá- gossá vált, hogy a kis hidegháború idején (1979–1985) fegyverke- zési versenybe hajszolt kommunista szuperhatalom összeomlását a nyugat-európai szénhidrogén-pénzek is késleltetik, az Európai Gaz- dasági Közösségnek (EGK) sürgősen új forrásokat kellett találnia. A „peremen” fekvő Algéria, Líbia, Nigéria, Angola, vagy Szudán földjében rejlő fekete arany iránti kereslet a nyolcvanas években ugrásszerűen felértékelődött, ez pedig magával vonzotta a tőke nagy- arányú beáramlását az említett térségekbe. A kitermelés volumené- nek bővítéséhez és az energiahordozók piacra juttatásához ugyanis megfelelő infrastruktúra kiépítésére és a közlekedési hálózat fejlesz- tésére volt szükség. A modernizációs folyamatok beindulása szom- jazta a külföldi anyagi forrásokat, amelyek részben kötött támogatá- sok, részben hitelek formájában érkeztek meg Afrikába. A kontinens tőkeszegénységét csak fokozta, hogy nagy mennyiségű tőke hagyta el: 1970 és 1996 között 193 milliárd dollár áramlott ki a földrész- ről. A „segítséget nyújtók” – legyenek azok európai, amerikai, vagy kínai partnerek – cserébe főként nyersanyagokat, gazdasági előnyö- ket és piaci liberalizációt kértek, aminek a politikus készséggel ele- get tett. Olajkitermelési koncessziókat biztosított, kiszervezte a köz- szolgáltatásokat (a víz- és energiaellátás, tömegközlekedés, hulla- 34 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an dékgazdálkodás stb. területein), akár előnytelen szerződéseket kötött és az egyes ágazatokat uraló vegyesvállalatok létrehozásánál bábás- kodott, mindezt anyagi juttatások és a hatalom megszerzése, vagy megtartása érdekében. Míg a függetlenség elnyerését követő eufória a hatvanas évek derekán viszonylag gyorsan lecsengett a fekete kon- tinensen, a szegénység és elmaradottság az Afrika-fogalom állandó velejárói lettek. Az afrikai országok 1970 és 2002 között 540 mil- liárd dollár hitelt vettek fel és bár 550 milliárdot ebből már vissza- fizettek, a kamatok miatt még mindig 295 milliárdos adósságállo- mányuk van. A világ legkevésbé fejlett 48 országa közül 34 és a világ 32 legalacsonyabb HDI-vel rendelkező országából 24 Afriká- ban található. (Sebestyén – Szombathy – Tarrósy, 2006: 235) Míg a kilencvenes évektől egyre erőteljesebben megjelenő, olcsó kínai és indiai import, a kereskedelmi liberalizáció és a kereskedelmi korlá- tok leépítése inkább növelte a szegénységet azáltal, hogy milliónyi mezőgazdaságból élőt és kisipari termelőt tett tönkre, volt valami, ami a politikai elitet is érzékenyen érintette. A nyugatiak a „haté- kony” segítségnyújtást, a fejlesztési és segélyezési pénzek folyósí- tását tudatosan végrehajtott demokratikus reformokhoz kötötték. Ez néhol csak megszokott retorikai fordulatként jelent meg, a hitele- zők a kis engedményekkel is elégedettek voltak, de hallgatólagosan mindenki tisztában volt vele, hogy a demokrácia terjesztésének máza alatt valójában katonai szerepvállalások és globális (akár kisebb lép- tékben regionális) stratégiák kétes magyarázatai rejtőznek. A törté- nelem időről-időre igazolja Suha György Afrika-kutató azon kijelen- tését, mely szerint a fejlett világ moralizáló, politikai ideológiáktól sem mentes fejlesztési céljai mögött csupán a „biztonság megvásár- lásának” (legyen szó energiabiztonságról, vagy a migrációtól, járvá- nyoktól, betegségektől való félelemről) szándéka húzódik. (Csizma- dia – Tarrósy, 2009: 211) Az afrikai politikus, gyorsan felismerve, hogy a nyersanyag feletti dominancia kialakítása jelenti a legfon- tosabb célt és eszközt a terveihez, igyekezett hatalmát a kőolajban, földgázban, ásványi kincsekben, vagy drágakövekben és nemes- fémben gazdag területekre kiterjeszteni. Mindenáron. Az elmúlt fél évszázadban az etnikai és vallási ellentétekkel fűszerezett polgár- 35 g L Ie d vIkT or háborúkban, fegyveres incidensekben, népirtásokban milliók vesz- tették életüket, vagy váltak földönfutókká, miközben nyugati szem- szögből szomorúan konstatáltuk: Afrika egy rettenetes hely lehet. A rajz jelentése: „A kontinens egységes kormányzásának valósága” Az asztal körül ülők csuháin a következők olvashatók: jogsértések, aszály, éhínség, éhezés, szegénység, betegség, diktatúra, polgárháború, hadúr Forrás: http://ilipspagnoli.wordpress.com/2008/12/12/human-rights-cartoon- 113-human-rights-in-africa/ A hidegháború befejezését követő, közel egy évtizeden át úgy tűnhetett, az energia biztosítása egyre inkább kikerül a biztonságpo- litikai/stratégiai célok közül, és lassan, de biztosan a hagyományos gazdaságpolitikai területek egyikévé válik. Nem így történt. A sta- bil energiaellátás a kilencvenes évek közepétől újra az egyik legfon- tosabb stratégiai szempontot jelentette az államok számára, és ehhez képest a környezetvédelem sokkal hátrébb helyezkedett el a priori- tások rangsorában. Ezen nincs semmi meglepő, mert amíg a politi- kus számára elsődleges szempont, hogy a nyersanyagot és energiát méregdrágán értékesítse a piacon, addig a környezet védelme csak viszi a pénzt, társadalmi haszna pedig szinte semmi. Az EGK gaz- dasága az 1970-es évek óta több mint 50%-kal nőtt, ezt nem követte a belső megújuló és nem megújuló energiatermelés exponenciális 36 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an növekedése, ami azt jelenti, hogy a közösség egyszerűen kihelyezte az anyag- és energiaigényes, környezetterhelési tevékenységét – és ezzel együtt fejlesztési tőkéje egy részét – a fejlődő világba. Míg az Unió vezetői zászlajukra tűzhetik a környezetvédelem fontosságát és szimbolikus célokat fogalmazhatnak meg a szén-dioxid (és egyéb üvegházhatású gázok) kibocsátásának csökkentése terén, a fejlődő országok ehhez készségesen asszisztálnak, miközben környezetter- helésük dinamikusan növekszik. A környezetvédő már nem is azon gondolkozik, mennyire haté- kony az erőforrások elosztása, hanem hogy egyáltalán van-e olyan erőforrás, ami még elosztható, valamint mennyiben igazságos és fenntartható az elosztás folyamata. Igyekszik megfejteni a termé- szetes és mesterséges rendszerek szabályozó mechanizmusait, azok kölcsönhatását, a természet és társadalom együttélésének, a fenn- tartható gazdasági fejlődésnek azon formáit, melyek környezetter- helése még nem okoz ökológiai károkat. Az ökológia azonban nem képes egymaga válaszokat adni a globális környezeti problémákra, ezért sem kezelhető külön a gazdasági és társadalmi jelenségektől. Az alig negyed évszázados múltra visszatekintő környezetpoli- tika az, amely tudatosan igyekszik összehangolni és szintetizálni a különböző tudományágak eredményeit és megpróbál megoldási lehetőségeket kínálni a káros folyamatok megváltoztatása kapcsán. Miként foglalható össze hát röviden a sokat emlegetett fenntartható fejlődés fogalom úgy, hogy az alatt a pénzügyi szakember, a politi- kus és a környezetvédő is ugyanazt értse? Ha őszinte választ aka- runk adni, akkor azt kell mondjuk, nehezen, hiszen míg a gazdasági, állami, vagy társadalmi érdek a politikai retorika szintjén értelmez- hető kereteket ad, addig a környezeti érdek valami távoli és homályos érvelésnek tűnik. A történelem során felhalmozott tudásunk alapján megint egymást kioltó tényezőkkel szembesülünk. A növekvő gaz- daság munkahelyeket eredményez, növeli az állam adóbevételeit, lehetőséget teremt a költségvetés számára, hogy több pénzt fordít- son oktatásra és szociális ellátásra, vagy újabb befektetések során biztosítja a hosszabb távú versenyképességet. Ha mindezek nyo- mán azonban elszennyezi a tengereket, az édesvizeket, a levegőt, 37 g L Ie d vIkT or növeli a társadalmi és regionális különbségeket, megapoliszokat és a gyomrukban végtelen nyomornegyedeket, egészségtelen környe- zetet és továbbra is létbizonytalanságot hoz létre, a fentebb emlí- tett pozitív hatások már nem is tűnnek annyira fényesnek. Amíg azt gondolnánk, hogy a hasznos nyersanyagok, energiahordozók felfe- dezése és kiaknázása meghozza az aranykort Afrika egyes orszá- gai számára, addig a földrész közösségei ebből vajmi keveset profi- táltak. Az újabb szénhidrogén-lelőhelyek és nemesfémbányák feltá- rása a kontinens számára háborút, nyomort és környezetszennyezést hozott maga után. Wangari Maathai kenyai Nobel-békedíjas környe- zetvédő szavaival élve: „Meg kell végre értsük, hogy a gazdasági növekedés társadalmi, környezeti forrásai végesek.”1 Ha a fenntartható fejlődés klasszikus, nyolcvanas évek közepén kidolgozott meghatározását vesszük alapul, amely szerint „olyan fej- lődés, amely biztosítja a jelenlegi generációk szükségleteinek kielé- gítését úgy, hogy közben nem veszélyezteti a jövő generációk szük- ségleteinek kielégítését és a környezetet legalább a jelenlegi szin- ten megőrzi, az erőforrásokat nem éli fel”, akkor racionális, logi- kus, de napjaink globális gazdasági folyamatainak tükrében teljes- séggel kivitelezhetetlen definíciót kapunk. A fenntartható fejlődés ugyanis a közgazdaságtan számára bővülő gazdaságot jelent, amely mára értelmezi ugyan a beruházások, fejlesztések, vagy termelési folyamatok környezeti hatásait, azokat azonban képtelen beépí- teni a tervezési folyamatokba. Ebben az esetben ugyanis pro-aktív, azaz megelőző környezetpolitikai elveket kellene követnie, ezt pedig manapság még nagyon kevés gazdasági szereplő vállalja fel, főként a többletköltségek miatt. A közgazdász ezért már csak fenntartható- ság fogalmat használ tanulmányaiban, amely a szennyező, környe- zetterhelő folyamatokat is fenntarthatja anélkül, hogy plusz kiadást jelentene számára. Igaz ez főként azokra a fejlődő országokra, ahol a szabályozás és ellenőrzés a nyugati standardoknál sokkalta lazább, de az ember okozta szennyezések, ipari katasztrófák természetesen világszerte súlyos problémákat okoznak, gondoljunk csak a 2010-es, 1 Tarrósy István (2007): Wangari Maathai, 2004-es Nobel-békedíjas környezet- védő. Afrika Tanulmányok. I. évf. 2. sz. p. 77. 38 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an Mexikói-öbölben történt katasztrófára, amely során 700 millió liter nyersolaj ömlött a tengerbe és visszafordíthatatlan károkat okozott a növény- és állatvilágban. Amikor fenntartható fejlődésről van szó, valójában arról a stra- tégiáról beszélünk, amely révén lehetővé válik a gazdasági fejlő- dés és a társadalmi, környezeti érdekek összehangolása. Ez persze számtalan tényező figyelembevételével és az egyes államok, régiók, vagy akár települések sajátos, speciális helyzetének elemzésével tör- ténik. Éppen ezért érdemesebb talán fenntartható fejlődések kifeje- zést használni, amely különbséget tud tenni az eltérő földrajzi, idő- járási tényezők, a demográfiai tendenciák, a pénzügyi, gazdasági, vagy politikai lehetőségek és érdekek, a politikai kultúra, az etnikai- vallási törésvonalak és a közigazgatási hatékonyság elemei között. A fenntartható fejlődés valójában egy rendszer, amelynek az alkal- mazkodás a fokmérője. Olyan összetett struktúra, melyben az alkal- mazkodási stratégiák egymással összhangban vannak jelen, kiegészí- tik, jobbá teszik, sikeresen formálják egymást. (Kóródi, 2009: 143) Környezeti problémák, dilemmák és nemzetközi erőfeszítések Környezeti problémák Afrika környezeti romlását alapvetően négy tényező idézi elő: a het- venes évek óta végbemenő demográfiai robbanás, a szintén a het- venes évektől tapasztalható globális éghajlatváltozás, az energia- termelés, energiafelhasználás és az energiahordozók exportjának kilencvenes évek elejétől megfigyelhető, nagymértékű fokozása, valamint a modern hulladékgazdálkodás szinte teljes hiánya. Mind- ezek természetesen egymással is kölcsönhatásban állnak és erőtelje- sen hatnak a társadalmi folyamatokra, ezért ötödik komponensként meg kell említsük a politikai instabilitást és háborúkat, melyek nem teszik lehetővé felelős gazdaság- és környezetpolitika kialakítását. Vannak olyan jelenségek, melyek inkább, de nem kizárólag Afriká- ra jellemzők (pl. elsivatagosodás), de azt mondhatjuk, hogy a kon- tinensen tapasztalható ökológiai problémák „igazodnak” a globáli- san végbemenő változásokhoz, sőt, nem is lehet azoktól függetle- nül kezelni. Moses K. Tesi amerikai politológus professzor szerint a 39 g L Ie d vIkT or környezeti degradációért az ipar által felhalmozott veszélyes hulla- dékok kezelésének megoldatlansága, az óceánok szennyezése és az erdőirtás a felelős. (Tesi, 2000: 3) Mivel a romlás előidézője közvet- lenül (túlhasználat, szennyezés, pazarló gazdálkodás), vagy közve- tett (klímaváltozás) módon valamilyen antropogén tevékenység, haj- lamosak vagyunk arra, hogy minden baj okát a gazdaságban és az emberi gyarlóságban keressük. Az ok-okozati összefüggések elem- zése során azonban törekednünk kell arra, hogy a gondok feltárása mellett folyamatosan keressük a fenntartható jövő útjait. Afrikát 1900-ban alig 100 millióan lakták, a kontinensen ma több mint egymilliárdan élnek. A szubszaharai térségek országai manap- ság akár 4%-os demográfiai növekedést is elérhetnek.2 Nem létezik olyan gazdasági teljesítmény, amely ezzel hatékonyan lépést tudna tartani. A demográfiai robbanás és növekvő energiaigény kielégí- tése jobb esetben ideiglenes, kedvezőtlen esetben állandó környezeti szűkösséget okozhat, vízhiányt idézhet elő (vízenergia használata, kommunális fogyasztás bővülése). A növekvő népességnek egyre több élelmiszerre lesz szüksége, az élelmiszert pedig elsősorban azon országok fogják biztosítani, ahol exportképes mezőgazdasági termelés folyik. Ez azt jelenti, hogy a használatba vett földek kizsák- mányolása fokozódik, a fejlődő országok megpróbálnak majd újabb és újabb területeket bevonni a mezőgazdálkodásba, ehhez megint csak vízre lesz szükségük. Az emberi beavatkozás következtében – öntözés, növényvédőszerek, kemikáliák használata – tájdegradáció indul meg, a termőterület biológiai produkciója, hasznossága csök- ken, vagy teljesen elvész. A Föld mezőgazdasági területeinek közel 38%-a degradálódott, a leromlás a fejlődő világban okozza a legna- gyobb problémákat, Afrikában ez a részarány elérte a 60%-ot (!). Afrika GDP-jének 40%-át még mindig a mezőgazdaság állítja elő, bár a szolgáltatási szektor is dinamikusan fejlődik. A mezőgazda- sági termelés növekedési üteme a kilencvenes évektől évi 2,5%-os volt, ami kis mértékben ugyan, de elmaradt a 2,6%-os népesség- növekedési ütemtől. (Sebestyén – Szombathy – Tarrósy, 2007: 235) 2 http://www.thedailygreen.com/environmental-news/latest/africa-population- 47010905 40 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an A termőterületek leromlása azonban nem csak közvetlenül a demog- ráfiai növekedésre vezethető vissza, hanem a klímaváltozásra is. Az afrikai kontinenst különösen érzékenyen érinti a klímaválto- zás, földünk száz legsérülékenyebb országának több mint fele Afriká- ban található. Kiemelten veszélyeztetett térség a Száhel-övezet (a Sza- hara és a szubszaharai térségek között húzódó sáv), melynek ökológiai egyensúlya a hetvenes években bomlott meg annak következtében, hogy a csapadék mennyisége radikálisan csökkent, és folyamatosan csökken azóta is. A térségben már napjainkban 10%-os talajnedvesség- csökkenés tapasztalható, a probléma pedig egyre súlyosbodik. (Ker- tész, 2001: 45) Földünk legérzékenyebb területe gyors ütemben szárad ki és sivatagosodik el, akár 20-70 kilométert is kiszakítva a felhasz- nálható földterületekből. Miközben a lakosság száma néhány évtized alatt megduplázódott a térségben – főképpen a belterjes gazdálkodás terjedésének köszönhetően – az állatállomány megnégyszereződött, a legeltetést pedig nem bírta el az ökológiailag labilis terület. A növény- zet elpusztult, a talaj erodálódott, a mezőgazdasági terület kialakításá- nak céljából végbement, vagy tüzelésre szánt fakivágás és bozótégetés pedig végképp visszafordíthatatlan károkat okozott. Az eleinte a lege- lőkért, később az energiaforrásokban gazdag területekért folyó fegy- veres harcok nem tették (és sok helyütt napjainkban sem teszik) lehe- tővé a pusztulás mértékének felmérését és rehabilitációs programok indítását. A sivatagosodás okait vizsgálva nyilvánvalóvá vált, hogy az nem egyszerűen természeti jelenség, hanem természeti, társadalmi és gazdasági folyamatok együttes következménye. (Rakonczai, 2008: 65) Az utóbbi években az ENSZ és civil szervezetek bevonásával több olyan – vízgazdálkodási, és talajvédelmi – projekt indult Mauritániá- ban, Csádban, Etiópiában, vagy Eritreában, melynek következtében a Szahara visszahúzódott. Itt szükséges megemlítenünk két nagyívű programot, melyek európai kezdeményezésre kerülnek kidolgozásra. A Desertec nevű német energiakonszern vezetésével jelenleg Marok- kóban egy több technológiát alkalmazó létesítményt terveznek, amely szél- és napenergiával termel majd áramot. Az erőműpark, amely- nek kapacitása 500-1000 megawatt között lesz, nagyjából egy szén- tüzelésű erőmű termelésének megfelelő mennyiségű áramot állít elő. 41 g L Ie d vIkT or A környezetbarát technológiával termelt sivatagi áram egy, Marokkó és Spanyolország között fektetett vezetéken érkezhet Európába. A kezdeményezés 2009-ben indult, 17 német társaság, köztük az E.ON energiakonszern és a Münchner Rück viszontbiztosító részvételével. A közös alapítású társaság tervei szerint 2050-ben megújuló forráso- kat felhasználó észak-afrikai erőművek fedezik majd az európai áram- szükséglet 15 százalékát, és termelnek a helyi piacra is. Nem mellé- kesen számos észak-afrikai államban szabadulni akarnak az olaj- és földgázfüggőségből, így Tunézia, Líbia, Egyiptom, Algéria vagy éppen Marokkó is érdeklődik a kezdeményezés iránt. A néhány éve elindult, megtorpant, majd 2009-ben ismét napirendre került Great Green Wall (Nagy Zöld Fal, vagy Zöld Szahara) kezdeményezés 11 afrikai ország részvételével, egy 7800 km hosszú és 15 km széles zöld sávval állítaná meg a Szahara déli terjeszkedését, közben megújuló energia felhasználásával elektromos áramot állítana elő.3 Érdemes ennél a pontnál még egy érdekes tényezőt megvizs- gálni, amely érinti a termőföldek és az erdőirtás problémáját is. A Föld Barátai (Friends of the Earth) nemzetközi szervezet egy, 2010- ben nyilvánosságra hozott jelentése szerint az európai bioüzemanyag igények kielégítése érdekében történő afrikai területszerzés mértéke egyre aggasztóbb, a külföldi vállalatok által felvásárolt földek össze- sen öt millió hektárt tesznek ki a kontinensen, ami a 850 millió hek- tárnyi művelhető területhez képest nem nagy arány, mégis elgondol- kodtató a jövőbeni tendenciákat illetően. Az erdőket és a természe- tes növényzetet eltűntetik, a bioüzemanyag-növények mint a kuko- rica, repce, a cirok vagy a manióka pedig az élelmiszer-növények- kel versengenek a mezőgazdasági területekért. Ha az Európai Unió be szeretné tartani azt a többször hangoztatott vállalását, miszerint 2020-ra a közlekedésben használt üzemanyagok 10%-át megújuló energiaforrásokból állítja majd elő, még több földre lesz szükség. Tanzániában, Ghánában és Madagaszkáron a helyi lakosok már tün- tetéseket is szerveztek a külföldi földfelvásárlások4 ellen. 3 http://hg.hu/cikk/epiteszet/10520-a-jovo-sikerparosa-magyar-innovacio-es-afrikai-energia 4 Az afrikai földfelvásárlásokról lásd részletesen Szent-Iványi Balázs tanulmányát az Afrika Tanulmányok folyóirat 2010. IV. évf. 4. (december) számában. 42 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an Az erdőségeket Földünk tüdejének is nevezzük. A fák kipusztítá- sának két formáját (erdős területek művelés alá vétele és energiafor- rás-tűzifa felhasználás, elsősorban a szubszaharai térségekben) már érintettük a fentiekben, de a faanyag eladásából is hatalmas bevé- telekre tehetnek szert egyes országok. Kamerun, mint a kontinens legnagyobb fa exportőre, évente 450 millió dollárt kasszíroz be e tevékenységéből. Mivel az erdők elpusztítása megváltoztatja a talaj párolgását, befolyásolja a csapadék mennyiségét és kicsapódásának helyét, végeredményben éghajlatváltozást okoz. A probléma nagy- ságát szinte fel sem tudjuk mérni. Afrikában 650 millió hektár erdő található, ez a Föld erdős területeinek 17%-át teszi ki. Az erdőségek összetett ökológiai rendszerek, a trópusi erdők pedig a szárazföld leggazdagabb ökoszisztémáját jelentik. Világszerte évente mintegy 12-13 millió hektár erdő tűnik el és csupán 5-6 milliót telepítenek újra. Az erdőirtásban élen járó tíz ország közül hat (Szudán, Tanzá- nia, Zimbabwe, Zambia, Nigéria, Kongói Demokratikus Köztársa- ság) a fekete kontinensen található, azonban a telepítők között egyet- len afrikait sem láthatunk. Az afrikai erdők, főképpen az esőerdők fogyása a világ átlagánál négyszer gyorsabb ütemben zajlik, első- sorban annak köszönhetően, hogy az erdőségek alig 2%-a maradt közösségi tulajdonban, a többi már vagy állami, vagy külföldi ellen- őrzés alá került az elmúlt évtizedek során. Afrika faállománya évente 0,8%-kal csökken, és ha nem történik radikális változás az erdőgazdálkodásban, hatvan év múlva már nem lesz mit kitermelni. A sivatagosodás, az édesvízhiány, a tavak és folyók vízszintjének apadása, a szélsőséges időjárási körülmények az emberi gazdálko- dás hiányosságai mellett javarészt tehát a klímaváltozásnak köszön- hetőek, amit az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának növekedése idéz elő. A károsanyag-kibocsátás szintjének (emisz- szió) emelkedése egyértelműen az ipari termelés növekedésére, az energiatermelés és energiafelhasználás bővülésére, a túlzott műtrá- gya használatra és az urbanizációs folyamatokra vezethető vissza. Az ördögi kör lassan bezárul… A klímaváltozás súlyosan érinti Afrika egészét, a kontinens országai azonban – az iparilag fejlett Dél-afrikai Köztársaság kivéte- 43 g L Ie d vIkT or lével – a globális károsanyag-kibocsátás mindössze 3,2%-áért felelő- sek. Az ipari termelés lassú bővülésével, az energiahordozók kiter- melésének fokozásával a jövőben a károsanyag-emisszió is növe- kedni fog, de környezeti szempontból nem is ez okozza a legnagyobb gondot ezen a téren. A szénhidrogének kitermelésének módszerei, a szabályok figyelmen kívül hagyása, vagy be nem tartása óriási károkat okoz az ipari térségekben. Tarrósy István Afrika-kutató egy 2009-es, nagyívű tanulmányában megjegyzi, hogy az afrikaiak, fej- letlenebb gazdaságuknak köszönhetően ki vannak szolgáltatva a gazdagabbak érdekeinek és erős függőségi viszonyban állnak velük. (Csizmadia – Tarrósy, 2009: 15) A függőségi viszony visszafelé is igaz, hiszen a nyugati világnak szüksége van az energiára, nyers- anyagokra, az energiatermelőknek pedig szükségük van valutára, az euróra, dollárra, az utóbbi években a jenre.5 A Niger-delta esete jól példázza az eddig elhangzott, bonyolult viszonyokat. A nyolcvanas évek végétől Nigéria gazdasága szinte kizárólag az olajiparra támasz- kodik, ez adja állam bevételeinek 85%-át, exportjának pedig 95%-át, melynek több mint 50%-a az Egyesült Államokba megy. A hatalmas energiakészletből Oroszország és az Európai Unió, valamint Kína is minél nagyobb részesedést szeretne megszerezni, a külföldiek igyekezetét pedig egyre inkább siker koronázza. A mindent átható korrupcióra és az olajcégek – főként a Shell – környezetszennye- zésére hivatkozva az olajkitermelés leállításáért több ellenálló cso- port is szerveződött a térségben, ezek legismertebbike a Mozgalom a Niger-delta Egyenjogúságáért (Movement for the Emancipation of the Niger Delta – MEND) elnevezésű fegyveres alakulat. A láza- dók külföldi olajmunkásokat rabolnak el, megtámadják a kormány- zat csapatait és olajvezetékeket rongálnak meg, ezzel becslések sze- rint évente öt milliárd dollár bevételkiesést eredményezve Nigériá- nak, olajexportját pedig 20-25%-kal vetik vissza, mindemellett az egész világ energiapiacát is instabillá teszik.6 A térségben gondokat 5 Az összetett függőségi viszonyokról lásd részletesen Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.) (2010): Függésben – kényszerpályán a jövő? című kötetét, Pécs, Publikon Kiadó. 6 http://www.biztonsagpolitika.hu/?id=16&aid=895&title=Nig%C3%A9ria:_ probl%C3%A9m%C3%A1k_%C3%A9s_lehet%C5%91s%C3%A9gek 44 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an okoz a túlnépesedés, a vidéki népesség az ország „olajfővárosának” számító Port Harcoutba vándorol és ott próbál meg szerencsét – sok esetben hiába. A gerillák egymással is háborúznak, a konfliktu- sok elől az emberek a nagyobb és védettebb településre költöznek. Az urbanizáció az utóbbi évtizedekben rendkívüli mértékben fel- gyorsult a térségben és Afrika-szerte egyaránt. Napjainkban már negyven olyan város található a kontinensen, melynek lakosság- száma eléri vagy meghaladja az egymillió főt. A városba költözők sokszor még az alapvető higiéniai körülményeket sem képesek meg- teremteni, a települési infrastruktúra, a tiszta ivóvíz- és energiael- látás folyamatosan gondokat okoz. A szegénynegyedek a bűnözés és prostitúció melegágyai, a külvárosokat pedig elborítja a szemét. A hulladékok kezelésének szinte teljes hiánya nem csupán a fejlődő országok területén okoz hatalmas problémákat, az óceánokon sze- métszigetek úsznak, a hulladékkereskedelem volumene ijesztő mér- tékben növekszik. Az Atlanti-óceán délről zárt áramlási rendsze- rének köszönhetően a Csendes-óceánéhoz hasonló műanyaghulla- dék-szigetek jöttek létre, az egyik közel akkora, mint Texas állam.7 A szemét 80%-a a szárazföldről, 20%-a a hajókról került a vízbe. Két, az 1970-es években kötött megállapodás különösen sikeres- nek bizonyult a tengeri szennyezés csökkentésének terén: a Lon- doni Egyezmény szabályozta az óceánokba történő szemétürítést, a MARPOL-egyezmény pedig korlátozta a hajók vízszennyezését. Főként ennek eredményeképpen a tengerbe ürített ipari hulladék mennyisége az 1979-es 17 millió tonnáról 1987-re 6 millió tonnára esett vissza. A MARPOL-egyezmény 1981 és 1989 között a ten- gerbe került olaj mennyiségének 60%-os csökkenését eredményezte, miközben a szállított olaj mennyisége majdnem megkétszereződött. Az elmúlt két évtizedben Nyugat-Afrika egyes partszakaszain – főként Nigériában és Ghánában –, de másutt is hulladékvárosok nőt- tek ki a földből, melyekben az elektronikai cikkek mellett gumik, alkatrészek és veszélyes hulladékot tartalmazó hordók is vannak. Az óriási tankerhajókon Afrikába kerülő, egészségre káros anyago- 7 http://news.nationalgeographic.com/news/2010/03/100302-new-ocean-trash- garbage-patch/ 45 g L Ie d vIkT or kat tartalmazó, környezetszennyező hulladék 80%-a Európából, azon belül is francia, brit és olasz vállalatoktól származik, a többi pedig az Egyesült Államokból és a világ más részeiről érkezik, vagy hazai sze- mét. A brit Independent magazin által lefolytatott tényfeltáró vizsgá- lat szerint csak Nagy-Britanniából mintegy félmillió tonnányi e-hul- ladék (számítógépes tartozékok és kommunikációs eszközök) és közel 23 ezer tonna egész számítógép tűnik fel évente az afrikai partokon.8 Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) becslése szerint a fejlett világ veszélyes hulladékának 20%-a kerül illegálisan a fejlődő országok területére. Ez évente akár 80 millió tonna mérgező anyag „exportját”, átterhelését is jelentheti. A Világbank illetékesei kiszá- molták, hogy egy tonna, az Egyesült Államokban keletkezett veszélyes hulladék biztonságos kezelése és tárolása 250 dollárba kerül, ugyan- akkor Afrikába szállítása csak alig 40 dollárba, nem meglepő hát, ha igen „népszerű” ez a megoldás. A globális hulladékbomba 1988-ban robbant, miután kiderült, hogy egy nigériai farmer, Sunday Nana havi 100 dollárért bérbe adta a földje egy részét egy olasz vállalatnak. Az európai cég több száz hordót helyezett el őrizetlenül, bármiféle elő- vigyázatosság nélkül a területen, a környék mit sem sejtő lakói pedig rövidesen elhordták a „remek tárolókat” és vizet helyeztek el benne. A településen hamarosan több százan megbetegedtek, néhányan meg- haltak, az indított nyomozás pedig kiderítette, hogy a hordókban rák- keltő azbeszt és PBC volt. A botrány hatására az európai országok szi- gorú korlátozásokat vezettek be a veszélyes hulladék kereskedelmével kapcsolatban és az UNEP is vizsgálatot indított. Ennek során kiderült, hogy a hatvanas évek közepén a nyugati országokban betiltott, emberi szervezetre különösen káros rovarölő, a DDT tonnaszámra került át Szudánba, ahol 1980-ig használták. Az is napvilágra jutott, hogy a háborúk és éhínség sújtotta Szomália és Bissau-Guinea kormány- zata tudatosan kötött szerződéseket európai vállalatokkal, hogy egy meghatározott összeg ellenében azok kiemelten veszélyes anyagokat helyezzenek el a területükön. (Tesi, 2000: 109) Az ENSZ Közgyűlése által 1989-ben elfogadott és 1992-ben életbe lépett Bázeli Egyezmény 8 http://www.independent.co.uk/news/world/africa/dumped-in-africa-britain8217s- toxic-waste-1624869.html 46 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an próbálja korlátozni a veszélyes hulladékok nemzetközi forgalmát. A megállapodást eddig 168 ország írta alá, de Washington ezt nem ratifikálta. A fejlett országokban az évente keletkező több millió tonna szemét elhelyezésért fizetni kell, de külföldre vitelét semmi sem til- totta a legutóbbi időkig, ezért indult meg ezek nemzetközi (főképpen egyirányú) kereskedelme. Szemetünk (mérgező ipari hulladék, e-hul- ladék, veszélyes hulladékok, radioaktív hulladék) Indiában, Kínában, vagy Afrikában egyszerű szeméttelepeken végzi. Míg az olajtermelő országok (Nigéria, Algéria, Szudán) egyik oldalon jól jártak a növekvő energiaárakkal, addig a másik oldalon a piacra jutás feltételeként szabott vám- és kereskedelmi egyezmények- kel a hazai kisipari termelésüket és kiskereskedelmüket teszik/tették tönkre. 1963 óta (I. Yaoundé-i Konvenció; 1975. Lomé-i Konvenciók; 2000 Cotonou-i Egyezmény) több kereskedelmi-gazdasági szerző- dés köttetett a fejlett világ (EGK/EU) és a fejlődők között. Ezek egy- részt könnyítést eredményeztek a fejlődők mezőgazdasági termékei- nek világpiacra jutásában, másrészt rögzítették az aszimmetrikus gaz- dasági szerkezet fenntartását, melyben a mezőgazdaság még mindig 70-80%-os részesedéssel van jelen. Az ötévente felülvizsgált és újra- tárgyalt Lomé-i Konvenciókban megfogalmazott célkitűzések ellenére az ACP-országok (afrikai, karibi, csendes-óceáni, AKCs-országok) részesedése a világkereskedelemben erősen csökkenő tendenciát mutat. Míg 1976-ban a világ exportjából 3,4%-kal részesedtek, ez az arány 2000-re 1,9%-ra csökkent. Ugyanezen időszakban részesedésük a fejlődő országok kivitelében 13,3%-ról 3%-ra zsugorodott. 1976-ban az EU-tagországok behozatalának 6,7%-a az ACP-országokból szár- mazott, 2000-ben már csak 2,8%-a.9 A 2000-ben megkötött, két évti- zedre szóló Cotonou-i Egyezmény fő célja ennek a romló tendenciá- nak a visszafordítása, úgy tűnik, egyelőre kevés sikerrel. A kereske- delmi könnyítések csak formálisak és csak bizonyos esetekben jelen- tenek kiugrási lehetőségeket a fejlődő országok számára, egyébiránt pedig biztosítják az olcsó trópusi gyümölcsöket, kávét és kakaót a fej- lett világ számára, valamint nem mellesleg újabb piacokat az Egyesült Államok, az EU, Kína és India termékei előtt. 9 http://www.crux.hu/eu/eu_orsz/index.html 47 g L Ie d vIkT or A fentiekben elsősorban a legális kereskedelem adta lehetőségek- ről tettünk említést, köztudott azonban, hogy Afrika-szerte virág- zik az illegális árucsere. Egy olyan példát említünkk, amit a kuta- tók nem sorolnak a legsúlyosabb ökológiai problémák közé. Bár a biodiverzitás (fajok sokasága) csökkenésének megállítására és állat- védelemre iszonyatos összegeket költenek a fekete kontinens kormá- nyai, nemzeti parkokat és védett területeket hoznak létre a vadon élő állatok számára, néhány kivételes példától eltekintve (Kenya, Tan- zánia) a fajok fogyása és kihalása aggasztó ütemben folytatódik. Annak ellenére, hogy az 1973-ban megalkotott CITES-egyezményt10 a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi keres- kedelméről már világszerte 175 ország aláírta és az közel 35 ezer faj kereskedelmét szabályozza, Afrikából évente öt milliárd dollár értékben kerül ki állati eredetű értéktárgy, bútor, vagy luxuscikk. A CITES egészen 1977-ig nem szabályozta az afrikai elefántok test- részeinek exportálását, de még ennek 1989-es megtörténte után is 770 tonnányi elefántcsontot (agyar) visznek ki minden esztendőben a feldolgozó országokba, Kínába, Makaóba, az Egyesült Arab Emirá- tusok területére, hogy onnan megérkezzen Európába, Észak-Ameri- kába és Japánba. A döntés után a világ egyik legnagyobb környezet- védelmi szervezete, a Természetvédelmi Világalap (World Wildlife Fund – WWF) készített átfogó felmérést az elefántok számának vál- tozásáról. A jelentés megdöbbentő eredménnyel zárult, 1979 és 1989 között felére, 1,3 millióról 625 ezerre csökkent a nagytestű állatok száma. Ez felébresztette az afrikai országok döntéshozóit is, Zim- babwe, Botswana, Mozambik, Malawi, Zambia, Kenya, Tanzánia és a Dél-afrikai Köztársaság kormánya azonnal kemény intézkedéseket foganatosítottak, a kelet-afrikai országok az EGK-val kötött külön egyezményben tiltották meg az elefántcsont minden típusú keres- kedelmét. A rendelkezések hatására az elefántpopuláció a kilencve- nes években újra növekedni kezdett. Az afrikai államok az 1992-es kiotói, az 1997-es hararei és az 1999-es nairobi CITES-konferencián 10 CITES (Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora – Egyezmény a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzet- közi kereskedelméről) 48 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an nem tudtak egységes álláspontot kialakítani a tilalom fenntartásá- val kapcsolatban. A dél-afrikai országok – Japán nyomásra – a til- tás feloldását szorgalmazták, Kenya és Tanzánia pedig a részleges engedélyezés mellett foglalt állást, azzal indokolva álláspontjukat, hogy időközben megint nőtt az elefántpopuláció. A kétezres évek- ben két alkalommal néhány afrikai ország egyszeri engedélyt kapott az elefántcsontok értékesítésére, azzal a kitétellel, hogy a bevételt az elefántok védelmére fordítják. A 2010-ben, Katarban tartott CITES- találkozón Zambia és Tanzánia kezdeményezte az elefántcsont- kereskedelem legalizálását, úgy érvelve, hogy szegény helyi lako- soknak jelentős hasznuk származna az eladásból, valamint annak egy részét ők is az elefántok védelmére szánnák. Az Egyesült Álla- mok és néhány európai ország támogatta is az elképzelést, ám töb- bek között a 23 tagot számláló Afrikai Elefánt Koalíciónak köszön- hetően elutasították a javaslatot. (Tesi, 2000: 17)11 Afrika a nemzetközi erőtérben – sok kezdeményezés, kevés siker Kevéssé ismert tény, hogy az első, természetvédelemmel foglalkozó egyezményt Algírban kötötték meg az Afrikai Egység Szervezetébe (OAU) tömörült országok 1968-ban. A talaj, az édesvíz, a növény- és állatvilág védelmét deklaráló megállapodás átfogó elveket fogalma- zott meg a természettel összhangban végrehajtott fejlesztések terén. Az Algírban elfogadott döntések eredményeit az 1972-ben, Stock- holmban megrendezett környezetvédelmi konferencián is haszno- sították. Az ENSZ által szervezett csúcson az Egyesült Államok és a fejlett országok nagyobb erőfeszítéseket sürgettek a környezet védelme érdekében, a fejlődők pedig attól féltek, hogy a környezet- szennyezés visszaszorítása érdekében hozott intézkedések csökken- tik gazdasági növekedésük esélyeit. A konferencia hatására a kör- nyezetvédelem bekerült a nemzetközi politika témái közé és olyan folyamatokat indított el, melyek a fenntartható fejlődés fogalom megalkotásába torkolltak 1987-ben. A svédországi találkozó az afri- 11 Kína legálisan vehet, persze kemény felügyelet alatt – mert nagy piaca van Kíná- ban az elefántcsontnak, de az illegális szállítmány, csempészés komoly problémá- kat okoz. 49 g L Ie d vIkT or kai országok számára is kiemelt fontossággal bírt, ahogy Mostafa K. Tolba, egyiptomi küldött, későbbi ENSZ-diplomata nyilatko- zott: „Afrika lelke újra megismeri a természet szeretetét”. (African Environment Outlook, 200212) Stockholm legnagyobb eredményé- nek mégis az UNEP létrehozását tartják és annak a szemléletnek a kialakítását, mely a környezet és ember viszonyát tágabb értelemben, az épített környezet vizsgálatára is kitérve határozza meg, nem pusz- tán természetvédelemként. Az UNEP központja Nairobiban talál- ható, nem véletlen tehát, hogy a soron következő nemzetközi kör- nyezetvédelmi konferenciát 1982-ben Nairobiban tartották, lénye- gesen kisebb érdeklődés mellett. A nyolcvanas éveket, a hideghá- borús tömbök nagy átalakulásának korszakát Afrika országai mind nagyobb és nagyobb adóssággörgeteg, szegénység, gyorsuló siva- tagosodás és talajpusztulás, növekvő vízhiány, iszonyatos mérete- ket öltő erdőirtás súlya és halmozódó hulladékhegyek alatt szemlél- ték. Bár az OAU által 1980-ban megalkotott, húsz évre szóló Lagos-i Akcióterv igyekezett átfogó megoldásokat találni a földrész környe- zeti-társadalmi problémáira, azok inkább súlyosbodtak az elkövet- kező években. Az ENSZ berkein belül közben a környezetvédelemi intézkedésekből egy, a gazdaság-társadalom-környezet viszony- rendszerét értelmező közös tudás és paradigma (eszmerendszer) kezdett formálódni, mely a fejlesztések különböző formái mellett már Földünk közös jövőképét is igyekezett megformálni. A hideghá- ború végeztével sokan azt gondolták, hogy az emberiség a korlátlan növekedés, a modern aranykor korszakába léphet. Megint csak nem így történt, amint azt az 1992-es Rio de Janeiroban tartott ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia és a 2002-es Johannesburgi Fenntartható Fejlődés Világtalálkozó felemás eredményei is gyor- san világossá tették. Az afrikaiak nagy reményekkel érkeztek Rióba és úgy tűnt, bizakodásuk nem alaptalan, hiszen a konferencia alap- elve leszögezte: a környezeti problémák enyhítésére globális össze- fogás szükségeltetik, az igényli minden ország kötelezettségválla- lását és részvétét. A Riói Nyilatkozat a Környezetről és Fejlődés- 12 http://www.grida.no/publications/other/aeo/ 50 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an ről, valamint a Feladatok a 21. századra (AGENDA-21) tartalmazták a fenntartható fejlődés alapelveit, a környezeti, gazdasági és társa- dalmi problémákat, a megoldási lehetőségeket és a végrehajtás, meg- valósítás eszközeit.13 A két dokumentum jogilag nem volt kötelező érvényű, hasonlóan az Elvek az Erdőkről ajánlásokhoz. Volt azon- ban másik kettő, mely kötelezte az aláírókat. Az Éghajlatváltozási Keretegyezmény és az Egyezmény a Biológiai Sokféleség Védel- méről nagy áttörést jelentett a nemzetközi kapcsolatok alakulásá- ban. Míg utóbbi a fajok kihalását volt hivatott lassítani és megál- lítani, addig a keretegyezmény a globális légkör átlaghőmérsékle- tének emelkedéséért felelős üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és a klímaváltozás elleni harcot határozta el, a pontos lépéseket az ún. Részes Felek Konferenciájára (COP), röviden klí- matárgyalásokra bízva. Az afrikai országok kezdettől fogva inkább megfigyelői, mint alakítói a COP-tárgyalásoknak, a három nagy vitapartner (EU, USA, Kína) küzdelmében a nyugatiak felelősségét hangoztató Kína mögé sorakoznak fel és kivétel nélkül tagjai a 131 országot összefogó fejlődők csoportjának (G77-ek). Mivel az afrikai országok emissziója is csekély, az ún. rugalmassági mechanizmu- sokból sem tudnak igazán profitálni. A tényleges csökkentés elke- rülésére szolgáló kiskapuk lehetővé teszik, hogy egy adott ország a fejlődő országok területén megvalósuló, környezetbarát technoló- giát felhasználó üzemek, gyárak, erőművek létrehozásába, fejleszté- sébe fektessen be, vagy ugyanott erdőket telepítsen, annak fejében növelve hazai emisszióját. Mivel Afrika kibocsátása csekély, az elér- hető emissziótöbblet volumene is elhanyagolható, ezért a Tiszta Fej- lesztési Mechanizmus (CDM) keretében történő beruházások értéke is megkérdőjelezhető, bár az vitathatatlan, hogy egyes országok szá- mára fontos és iránymutató kezdeményezést jelent. Fontos kiemelni, hogy a fejlődő országok klímavédelmi „felzár- kóztatása” és a fenntartható fejlődés kialakítása a fejlett világ elemi érdeke. Nem csupán méltányossági és humanitárius szempontból van szükség segítségnyújtásra, rideg tények irányíthatják a fejlesz- 13 Bővebben lásd: Kóródi Mária (szerk.) (2007): Remény a fennmaradásra. Kossuth Kiadó, Budapest. pp. 89–96. 51 g L Ie d vIkT or tési-támogatási döntéseket. Egyes előrejelzések szerint Európát és a nyugati világot az elkövetkező két évtizedben klímamenekültek millióinak áradata érheti el, ez pedig beláthatatlan gazdasági-társa- dalmi következményekkel járna. Ennek megakadályozásához arra van szükség, hogy a fejlett országok hatékony lépéseket tegyenek a klímaváltozás negatív következményeinek csökkentése érdekében. Mindenekelőtt vállaljanak anyagi felelősséget (2009 decemberében Koppenhágában a 140 milliárd dolláros segítségnyújtási paktum helyett 30 milliárdot fogadtak el) és teljesítsék a COP 1998–2007 között tárgyalt vállalásaikat: • építsék ki a tiszta technológiák használatához nélkülözhetetlen kapacitásokat; • alakítsák ki a várható klímaproblémák elleni védekezés helyi inf- rastruktúráját; • a rendkívül sérülékeny gazdaságokat (elsősorban mezőgazdasá- gokat) diverzifikálják.14 Nem is tehetnek mást, mert megígérték. A 2002-ben elfogadott Johannesburgi Nyilatkozatban 191 ország tett hitet ünnepélyes kere- tek közt amellett, hogy megvalósítja a fenntartható fejlődést. Csak nehogy késő legyen… Fenntarthatóság Afrikában? Talán e sorok szerzője most sokak számára meghökkentő kije- lentést tesz: Afrika még mindig a legfenntarthatóbb kontinens. Az Európánál háromszor nagyobb terület – bár rendkívül eltérő föld- rajzi és geológiai adottságokkal rendelkezik – hihetetlenül gazdag ásványkincsekben, bővelkedik erdőkben, termőföldekben és édes- vízben, valamint megújuló energiaforrásokban. Ezen állítást egy fontos szempontra alapozhatjuk. Amíg a nyugati lakosság környe- zettudatosságának szintjét legtöbbször egzisztenciális tényezőkre vezeti vissza a társadalomtudomány, azaz az emberek egy bizonyos életszínvonalat kialakítva már hajlandóak áldozni a környezetvéde- lemre, lépésről-lépésre belátják, hogy a környezeti romlás megállí- 14 http://kitekinto.hu/afrika/2010/04/24/szenved_fel_a_klimavitaban_afrika/ 52 k ör nye z e T é s Fe jL e sz T é s a Fr Ikáb an tása érdekében tenniük kell valamit egyénenként és közösségként egyaránt, addig az afrikai ember autentikusan része a természetnek, természetes része annak. Amíg a nyugati ember újraértelmezi a ter- mészethez való viszonyát, addig az afrikai érti és féli a természet erejét. Az ismétlődő válságok bizonyítják, hogy a szénhidrogénekre alapozott gazdasági fejlődés a számos pozitív hatása ellenére függő- séghez, környezetszennyezéshez és végső soron társadalmi dezin- tegrációhoz vezet. Különböző fejlődési utak, különböző megoldá- sok, különböző alkalmazkodási képességek léteznek, nincs biztosan működő, kizárólagos ökohatékony modell. Afrika az emberiség bölcsője, a kezdet, ahonnan az élet indult. Afrika, bár bölcs és tapasztalt, még mindig gyerek. Naiv, befolyásol- ható és kiszolgáltatott. Örökbe fogadtuk, magunkhoz láncoltuk, raj- tunk is múlik milyen élete lesz. A rajz jelentése: A fehér ember (kapitalizmus) segélyei nem oldják meg a szegénység és az AIDS problémáit. Forrás: http://ilipspagnoli.wordpress.com/2008/12/12/human-rights-cartoon- 113-human-rights-in-africa/ Felhasznált irodalom African Environment Outlook (2002): Past, Present and Future Perspectives. GRID-AGENDA. UNEP. – http://www.grida.no/publications/other/ aeo/?src=skins/default/aeo/ Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.) (2009): Afrika ma. Pécs, Publikon Kiadó 53 g L Ie d vIkT or Kashaga, Frateline – Niboye, Elliot P. (2007): Az afrikai globalizáció kihí- vásai. Afrikai értelmiségi fiatalok észrevételei. Afrika Tanulmányok. 2007. I. évf. 1. sz.. pp. 5–20. Kertész István (2001): A globális klímaváltozás természetföldrajza. Buda- pest, Holnap Kiadó Kóródi Mária (szerk.) (2007): Remény a fennmaradásra. Budapest, Kos- suth Kiadó Kóródi Mária (szerk.) (2009): Az erőszak kultúrája. Budapest, Pallas Kiadó Leggett, Jeremy (2008): A fele elfogyott. Budapest, Typotex Rakonczai János (2008): Globális környezeti kihívásaink. Szeged, Universitas Szeged Kiadó Sebestyén Éva – Szombathy Zoltán – Tarrósy István (szerk.) (2006): Harambee. Tanulmányok Füssi Nagy Géza 60. születésnapjára. Pécs, Publikon Kiadó – ELTE BTK, Afrikanisztikai Oktatási Program. Szemerkényi Réka (2007): Energiaválság, energiapolitika. Kommentár 2007./3. pp. 17–33. Tarrósy István (2007): Wangari Maathai, 2004-es Nobel-békedíjas környe- zetvédő. Afrika Tanulmányok. I. évf. 2. sz.. pp. 77–79. Tesi, Moses K. (2000): The Environment and Development in Africa. Bos- ton, Lexington Books Ukaga, Okechukwu – Afoaku, Osita G. (szerk.) (2005): Sustainable Development in Africa. Asmara, African World Press Internetes források htt p://w w w.thedailygreen.com /environ mental-news/latest/af rica- population-47010905 http://hg.hu/cikk/epiteszet/10520-a-jovo-sikerparosa-magyar-innovacio- es-afrikai-energia h t t p: // w w w.b i z t o n s a g p ol i t i k a . h u / ? i d =16 & a i d = 89 5& t i t l e = N ig % C3% A 9 r ia:_ p r obl% C3% A 9 m% C3% A1k _% C3% A 9s _ lehet%C5%91s%C3%A9gek http://news.nationalgeographic.com/news/2010/03/100302-new-ocean- trash-garbage-patch/ http://www.independent.co.uk/news/world/africa/dumped-in-africa- britain8217s-toxic-waste-1624869.html http://www.crux.hu/eu/eu_orsz/index.html http://www.grida.no/publications/other/aeo/ http://kitekinto.hu/afrika/2010/04/24/szenved_fel_a_klimavitaban_afrika/ 54 Keserű Dávid Fenntartható állapotok?! Az urbanizáció Afrikában Az urbanizáció globális kihívása Az első ipari forradalom következtében indult, majd a második világ- háborút követően felgyorsult urbanizációs folyamatok napjainkig tartanak, csupán a helyszín és a térség változott. Kezdetben Nyu- gat-Európa agrárnépessége szállingózott a városok irányába, ezál- tal indultak fejlődésnek a települések és jöttek létre az akkori nagy városközpontok Anglia, Wales, Németalföld, valamint Északnyu- gat-Franciaország területén. Néhány évtized elteltével az ipari for- radalom és képződményei, köztük a városodás, illetve a városiaso- dás megjelent Észak-Amerikában, Japánban és Közép-Európában is, melynek eredményeként városok százai nőttek ki a semmiből, és biz- tosítottak lakhelyet, munkát, valamint különféle szolgáltatásokat a kialakuló munkás- és polgári kereskedő réteg számára. A 19-20. szá- zad fordulóján, a modern kor küszöbén a városokra, sőt már-már met- ropoliszokra épülő új életmód megváltoztatta az emberek életfeltét- eleit, és végleg eldőlt, hogy a jövőben a vidékkel szemben a városoké lesz a főszerep. Sőt, az emberiség jelentős fordulóponthoz érkezett, ugyanis 2005-ben a világon 3,18 milliárd ember, tehát a Föld akkori népességének közel fele, 2008-ra ellenben már bolygónk populációjá- nak döntő hányada városokban élt.1 (Rakonczai, 2008: 30) Az ENSZ előrejelzései még tovább mennek, melyek szerint a világ urbanizációs rátája tovább emelkedik a jövőben, ezáltal 2030-ra eléri az 59,7%-ot, 2050-re pedig a 69,6%-ot. A demográfiai növekedés szintén a város- okban zajlott le és a jövőben is ott fog megtörténni.2 1 Egyes térségek városi növekedése továbbra is jelentős marad, hiszen például Afrika és Ázsia esetében a városi lakosság aránya 2007-ben csak 40% körüli volt. 2 http://www.magyardiplo.hu/archivum/2010-aprilis/189-a-vilag-teljes-elvarosiasodasa, letöltve: 2010. 10. 18. 55 K e Se r ű d ávi d E trendek változtak meg a 20. században a második világhábo- rút követően, de leginkább az 1970-es évektől felgyorsult globalizá- lódó időszakban, amikor is a városfejlődés új térségekbe, története- sen Ázsiába, Afrikába és Latin-Amerikába, azaz akkori kifejezéssel élve a harmadik világ területeire tette be a lábát. Ennek következté- ben a fejlődő országok települései az 1950-es évektől kezdve napja- inkig tartó folyamatos és gyors növekedésnek indultak. Az urbani- záció az említett régiókban különbözőképpen játszódik le, azonban közös ismertetőjegy, hogy sokáig úgy tartották, a városi népesség növekedése a társadalmi fejlődéssel egyenértékű, illetve gazdasági jólétet teremt. Főként a fejlődő országok esetében azonban kényte- lenek voltunk rádöbbenni, hogy ezen államokban végbemenő urba- nizációt korántsem nevezhetjük megszokott folyamatnak. Ez főleg Latin-Amerika kapcsán érzékelhető, hiszen itt már javarészt végbe- mentek azok a demográfiai átalakulások – közel 80%-os a városi népesség aránya –, amelyek korábban Európában és Észak-Ameriká- ban következtek be. A földrész metropoliszainak növekedési üteme jelentős mértékben lelassult, mivel a túlnépesedéssel és a latin szap- panoperákban is látható óriási szegény-gazdag különbségek feszült- ségeivel korábban szembesültek az emberek, ezért sokkal vonzóbbá váltak a kisebb városok. 1. táblázat: A városi lakosság régiónként, 1950 és 2010 közötti előrejelzés alapján (millió lakos) Régió 1950 1970 1990 2000 2010 Afrika 33 85 203 294 408 Ázsia 234 485 1011 1363 1755 Közép- és Dél-Amerika 70 163 315 394 474 Európa 277 411 509 522 529 Észak-Amerika 110 171 214 249 284 Óceánia 8 14 19 22 25 A Föld összesen 732 1329 2271 2845 3475 Forrás: ENSZ és Worldwatch Institute *Az egyes oszlopok összeadása a kerekítés miatt nem adja ki a végösszeget 56 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! 1. ábra: A városi lakosság aránya egyes térségekben, a teljes népesség százalékos eloszlásában Forrás: ENSZ3 Az urbanizációhoz számos negatív tényező is párosul, többek között az ivóvízellátás és csatornázás kérdése a metropoliszokban, a városi mélyszegény réteg kialakulása, a sok helyütt mérhetetlen nyo- mor, valamint a szlömök létrejötte, a hulladékkezelés, és -szállítás megoldatlansága, illetve mindezek hatásaként a különböző fertőző betegségek megjelenése és rohamos terjedése. A demográfiai változá- sok eredményeként a fejlődő országok városi népessége 1920 és 1985 között tízszeresére emelkedett, azaz elérte az egymilliárd főt, 2006- ra pedig közelített a 2,4 milliárdhoz. (Rakonczai, 2008: 30) Ezek a folyamatok még közel sem zárultak le, hiszen jelenleg is növekszik a metropoliszok vagy inkább megapoliszok4, illetve ezzel párhuzamo- san a kisebb-nagyobb városok népessége, ugyanis nem szabad elfe- ledkeznünk azon tényről, hogy a Föld városokban élő lakosságának még mindig több mint fele 500 ezer főnél kevesebb lélekszámú tele- pülésen lakik. (Lee, 2006: 28) Maga a városfejlődés önmagában nem lenne probléma, azonban a városodás egyik „melléktermékeként” 3 http://esa.un.org/unpd/wup/index.htm, letöltve: 2010. 10. 23. 4 A több mint tízmilliós városi agglomerációk száma. 57 K e Se r ű d ávi d megjelent nincstelenség és éhezés egyenes arányban, sőt helyenként nagyobb ütemben emelkedik a populáció növekedésénél. A Világbank becslése szerint bolygónk lakosságának mintegy 20%-a, tehát közel 1,4 milliárd ember él naponta kevesebb mint 1,25 dollárból és további 1,6 milliárd pedig kevesebb mint 2,5 dollárból. Ezen tényt csak tetézi, hogy a legszegényebb országok városi popu- lációjának háromnegyede katasztrofális állapotok között él: nélkü- lözi a tiszta ivóvizet, a csatornázást, a szemét megfelelő módon tör- ténő elszállítását és sok esetben az egészséges fejlődéshez szükséges élelmiszermennyiséget. Tulajdonképpen minden harmadik város- lakó szűkölködik, viskókban vagy illegális „lakótelepen” húzza meg magát, esetleg gettóban lakik. A hivatalos adatok szerint is több mint 900 millió ember nyomornegyedlakó. Emellett a szegény országok népessége oly mértékben növekszik, hogy 2050-re e térségek lakos- sága több mint duplájára, azaz 1,7 milliárd főre fog emelkedni. Amíg a gazdaságilag fejlett, nyugati államok népessége stagnálni vagy csökkeni fog, addig a nincstelen országoké, történetesen Burkina Faso, Bissau-Guinea, Burundi, Csád, Kongó, Libéria, Mali, Niger, és Uganda lakossága a háromszorosára nő. (László, 2009: 50) A gazdagok és szegények közötti szakadék folyamatos mélyü- lése a társadalmi fenntarthatatlanság egyik tényezője. A nélkülözés hatékonyan megoldható kérdés lenne, ha a javak elosztása, a mező- gazdaság és a kereskedelem igazságosabbá, méltányosabbá válna. A gondokat csak súlyosbítja a metropoliszok megállíthatatlan és fel- tartóztathatatlan növekedése, melynek következtében 2007-re a mil- liós városok száma elérte a 157-et5, továbbá 18 olyan település alakult ki addigra, melynek lélekszáma meghaladta a tízmillió főt, ebből 12 város a fejlődő országok valamelyikében volt található. A városköz- pontok ilyen mértékű bővülése csak tovább gerjeszti a feszültséget a társadalom egyes csoportjai között, illetve növeli a szegény réte- gek számát, ezáltal több és több problémát, valamint fejtörést okoz a kormányzatoknak. Hiszen néhány év, évtized leforgása alatt a városi infrastruktúra, a szolgáltatások színvonala és a szociális ellátórend- 5 Agglomerációval együtt nézve a 468-at. 58 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! szer képtelen alkalmazkodni, továbbá lépést tartani az ilyen dina- mikusan fejlődő és növekvő lakossággal, a megváltozott igényekkel. Természetesen sokan igyekeznek megoldást találni a gondokra, ugyanis a nemzetközi szereplők és a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) fokozatosan felismerték a városi szegénység jelentőségét és az urbanizációs folyamatokkal kapcsolatos problémákat. A Világ- bank és az ENSZ Emberi Települések Központja (ENSZ-HABITAT) 1999-ben létrehozta a Városok Szövetségét a nyomornegyedek és a szlömök megújításának érdekében. Ezt követően 2001-ben az ENSZ- HABITAT teljes értékű ENSZ-programmá vált, majd 2003-ra sike- rült elérni, hogy a nemzetközi közösség megegyezzen egy, a nyo- mornegyedekre vonatkozó közös definíció kialakításában, 2004-ben pedig megalakult az Egyesült Városok és Önkormányzatok elneve- zésű szerveződés, melynek révén a korábbi versengésekkel szemben a helyi hatóságok egységesen tudnak fellépni. Az előzőekben meg- említett kezdeményezések fontosak ugyan, de a változás üteme még mindig borzasztóan lassú. A 2000-ben elfogadott és 189 ország által aláírt ENSZ Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG-k) egyike konk- rétan a városi szegénységre koncentrál, történetesen zászlajára tűzte, hogy 2020-ra 100 millió teleplakó életkörülményein kell javítani. A célok megvalósulása kétséges, de ha mégis sikerülne, akkor is csak a viskólakók 10%-át érintenék a változások, tehát további 900 millió ember ugyanolyan kockázatos körülmények között élne, mint azelőtt. Ezt tetőzi, hogy 2020-ra a fejlődő országok városi lakossága még egymilliárd fővel növekszik, amivel párhuzamosan emelke- dik a nyomornegyedekben élők számaránya is. (Perlman – Sheehan, 2006: 228-229; Urban World, 2010) E célkitűzés egyébként mint- egy 830 milliárd dolláros terhet ró az ENSZ-tagállamokra 2020-ig. A ráfordítás elindíthatja a szegényeket a fenntarthatóbb és magasabb életszínvonal felé, de csak akkor, ha az adományozó szervezetek és az egyes kormányzati politikák hozzáértő módon helyezik el a fej- lesztési összegeket. Eddig javarészt a falusi szegénység enyhítésére fordították a pénzeket, mondván, hogy a városi nyomor csak átme- neti állapot azok számára, akik a nagyobb településekbe költöznek. Ebből is látszik, hogy az anyagi forrás önmagában nem elég, a ter- 59 K e Se r ű d ávi d vek eléréséhez pedig sokszor lassú és egyenetlen a fejlődés. Az elkö- telezettség és a helyes ráfordítás adhatnának kellő löketet a célok tel- jesítéséhez, különösen a gazdasági világválsággal szemben, amely több elem megakadásával fenyeget a jövőben. (Renner, 2010: 173) 2. ábra: A Föld 15 legnagyobb városi agglomerációjának előrejelzése 2025-re (millió fő) a korábbi évekhez viszonyítva Forrás: ENSZ előrejelzés alapján saját szerkesztés 3. ábra: A városi agglomerációk 2025-ben Forrás: ENSZ6 Az ENSZ előrejelzései alapján a jövőben bolygónk népességé- nek növekedése javarészt az urbanizált térségekben fog lejátszódni, 6 http://esa.un.org/unpd/wup/index.htm, letöltve: 2010. 10. 23. 60 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! ráadásul a kis- és közepes jövedelmű országokban. A vizsgálatok szerint 2030-ra az ázsiai és afrikai városlakók száma a duplájára emelkedik, ezáltal eléri a 3,4 milliárdos értéket. A leírtakból arra következtethetünk, hogy az urbanizáció jelensége és a metropoli- szok aktuális helyzete a fenntartható fejlődés szempontjából gátló tényezőként hatnak, hiszen a nyomornegyedekben élők száma roha- mosan növekszik, a városi ipar pedig szennyezi a környezetet, leg- főképpen a környező élővilágot, a vizet és a levegőt. Mégis elmond- hatjuk, hogy a városok ökohatékony keretet is adhatnak, jobb gaz- dasági lehetőségeket és életvitelt jelenthetnek, még a szegényebbek számára is. Nem feledkezhetünk meg a városodás pozitív eshetősé- geiről tehát, történetesen az emberek – bizonyos tényezők együtt- hatójaként – úgy alakíthatják lakhelyüket, hogy az összhangban legyen a természettel. A városok lehetőséget biztosíthatnak a víz újrahasznosítására és a rendszerbe történő visszaforgatására, vala- mint energiahatékony mechanizmusokat alkalmazhatnak, a metro- poliszok pedig megreformálhatják a sok esetben pazarló fogyasz- tási szokásaikat. A fenntarthatóság felé igyekvő város egyértelműen javítja a közegészségügyet, az emberek jóllétét, fejleszti a különböző infrastruktúrákat, csökkenti a környezetre gyakorolt káros kibocsá- tásait, illetve egyre hatékonyabban használja fel az energiát és újra- hasznosítja a hulladékot. (Lee, 2006: 23–26) Afrikai helyzetkép Az előzőekben vázolt problémák és tendenciák – legyenek azok becslések vagy valós, már bekövetkezett események – jelentős része a fekete kontinensre vonatkozik. Több helyütt már szóba került a földrész, illetve a régió néhány országa, azonban feltétlenül meg kell néznünk közelebbről az afrikai urbanizáció helyzetét. Afriká- ban több mint 350 millió személy – a kontinens népességének közel 40%-a – lakik városokban és abszolút lakosságszámban kalkulálva példa nélküli a növekedés aránya.7 A városi lakosság ilyen mértékű emelkedését a városba történő betelepülés és a szaporodás együttese 7 http://www.unep.org/dewa/Africa/publications/aeo-1/204.htm, letöltve: 2010. 10. 27. 61 K e Se r ű d ávi d okozza, hiába próbálják a politikusok a beáramlás szerepére helyezni a hangsúlyt, a tények azt mutatják, hogy a természetes szaporodás járul hozzá a növekedés több mint feléhez. Azonban nem hagyhat- juk figyelmen kívül a döntéshozók érvelését, hiszen a földművelési munkák csökkenése, a vidéki szegénység mélyülése és az aktuális helyi konfliktusok, illetve háborúk egyaránt a városokba kényszerí- tik az embereket. Kai N. Lee, a Massachusetts-i Williams Egyetem környezettudomány professzora szerint a legtöbb afrikai város „tér- beli és gazdasági struktúrája azokat a döntéseket tükrözi, amelyeket az európaiak a gyarmatosítás korában hoztak.” Továbbá megjegyzi, hogy a feketék lakta kerületekben „nem sok figyelmet fordítottak az infrastruktúrára, az ivóvízre, a csatornázásra, az utakra, a közleke- désre vagy az energiaellátásra. A szegénynegyedekben az infrastruk- túra hiánya, majd a városok gyors növekedése következtében renge- teg viskólakó él a betegségek és a környezeti károk (például árvíz) erősen kockázatos körülményei között.” (Lee, 2006: 28–29) Ennek következtében környezeti és társadalmi szempontból egyaránt bor- zasztó képet kapunk: az afrikai nagyvárosok – például Lagos, Nai- robi, Addis Abeba, Kinshasa – lakosságának jelentős hányada nem jut tiszta, vezetékes ivóvízhez és megfelelő, higiénikus illemhely- hez. A kontinens viszonylatában fejlettebb egyiptomi metropolisz, Alexandria sincs jobb helyzetben, hiszen az egymillió főre tervezett csatornarendszert napjainkban több mint négy millióan használják. Anyagi források híján a hulladék elszállítását és a csatornázási gon- dokat nem tudják megoldani, így a túltelítettség okán a szennyvíz időnként elönt egy-egy városrészt. (Rakonczai, 2008: 31–32) 2. táblázat: A különböző afrikai régiók urbanizációs mértéke 1950-től 2010-ig, a teljes lakosság százalékos arányában Afrikai régió 1950 1970 1990 2010 Kelet-Afrika 5,3 10,4 17,9 23,7 Közép-Afrika 14 24,9 32,5 42,9 Észak-Afrika 24,8 36,3 44,7 52 Dél-Afrika 37,6 43,7 48,8 58,8 Nyugat-Afrika 9,9 21,4 33,2 44,6 Forrás: ENSZ adatok alapján Toulmin szerkesztése 62 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! A városi szegénység széleskörű elterjedése jellemző a legtöbb afrikai országra, és elmondhatjuk, hogy a kontinens egyes térségei- ben a városi népesség kétharmada illegális lakónegyedekben él. Ezek az emberek számos kockázatnak vannak kitéve. Egyrészt gyakran kizsákmányolják őket és irreálisan magas lakbért fizettetnek velük a kunyhójukért, másrészt a negyedek sok esetben áradásveszélynek vannak kitéve, hiszen az agglomerációs területek olcsóbb ártere- ire építkeztek, illetve magas a környezetszennyezés aránya és meg- oldatlan az alapvető vízellátás. Mindezek mellett a klímaváltozás kockázataitól is szenvednek, ugyanis a települési önkormányzatok nem rendelkeznek kellő információval és forrásokkal, ezáltal kép- telenek kezelni a kialakult, katasztrofális időjárási helyzeteket. Egy- értelműen felelősségteljesebb megközelítésre van szükség a városi tervezés tekintetében, ahelyett, hogy folyton csak a már megtörtént szerencsétlenségekre való reagálással törődnek. Történetesen olyan beruházásokra kell költeni, melyek a lakosság érdekeit szolgálják, azaz a minden időjárási körülmények között autózható utakra, tiszta ivóvízre, víz- és szennyvízelvezető rendszerek kiépítésére, valamint a biztonságos helyeken épülő olcsó lakásokra, illetve az egészség- ügy helyzetére és a vészhelyzetekre történő válaszadás szakszerűsé- gére. A globális klímaváltozás számos problémát generál, beleértve a hőhullámokat, az árvizeket, a szennyezést és a tengerszint emelke- dését. A hasonló helyzetben lévő helyi önkormányzatok meg tudják osztani tudásukat, tapasztalataikat egymással, mivel mindegyikük saját tervet készít arra, miként alkalmazkodjon a változó környe- zeti körülményekhez, így kölcsönös kommunikációval sok helyütt a bevált praktikák kerülhetnének bevezetésre. A sikeres, megfelelően szabályozott városok nagymértékben csökkentik az éghajlatválto- zással kapcsolatos kockázatokat az alacsony jövedelműek körében, míg a sikertelen, rosszul irányított településeken jelentősen megnő a veszély. Tehát a hatékony reagálásra képes városok kezében a kulcs, hogy biztosítsák a válaszokat a polgáraik többségét érintő klímavál- tozás okozta nehézségek kapcsán. 63 K e Se r ű d ávi d Növekvő afrikai városok 1950-ben csupán két afrikai város rendelkezett egymillió feletti lakossággal, ez a szám 2000-re 37-re emelkedett, és vélhetőleg 2010 végére eléri az 52-őt, 2030-ra pedig 2000-hez képest megduplázódik a városi lakosság nagysága. Ugyanakkor a fekete kontinensen vég- bemenő urbanizációs növekedés története nem csak arról szól, hogy a metropoliszok – például a nigériai Lagos – egyre hatalmasabbá válnak.8 Léteznek kis- és közepes méretű városkák, melyek egyaránt vonzzák az állandó ottlétre tervező, tehát a véglegesen beköltöző, és az ideiglenes lakosokat, továbbá létfontosságú, katalizátor sze- repet játszanak az adott térség vagy kerület gazdasági növekedésé- nek tekintetében. Ezek közül sok település a kolonizáció előtti idő- szakban is létezett már és kereskedelmi-kormányzati központként funkcionált, ilyen volt többek között az Észak-Nigériában található Kano, a Ghánában lévő Kumasi vagy a mali Timbuktu. Más város- okat, mint Nairobi, Harare és Entebbe a gyarmatosítók alapították az adminisztrációs feladatok ellátása végett. Emellett az 1950-es évektől új területek is a fejlődés útjára léptek és urbanizálódni kezd- tek, melynek eredményeként új kikötővárosok (pl. a ghánai Tema), illetve új fővárosok (a tanzániai Dodoma, vagy a nigériai Abuja) ala- kultak ki. (Toulmin, 2010: 88) A városokba irányuló migráció és a városokban tapasztalható lét- számnövekedés gyakran olyan problémaként merülnek fel, melyek szabályozása szükségszerű lenne. A másik oldalon azonban a város- okba áramló fiatalok központi szerepet játszanak a gazdasági fejlő- dés kialakításában, ugyanis ez utóbbi erősen függ a jól működően, hatékonyan megszervezett munkafolyamatoktól, valamint a szük- séges mértékű (és tudású) munkaerőtől. Továbbá függ a városköz- pontoktól, hiszen a centrum, mint döntéshozó egység meghatározó, elsődleges szerepe, hogy a településeket a regionális, azon keresz- tül pedig a globális gazdaságba integrálja. Ezt különböző befekte- téseken keresztül, illetve megfelelően és szakszerűen végzett gaz- dasági tevékenység kialakításával érheti el az adott település, így 8 http://www.cfr.org/publication/14327/urbanization_in_subsaharan_africa.html, letöltve: 2010. 11. 02. 64 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! több és jobb lehetőséget teremthet az ott élőknek, valamint munka- helyek létrehozását biztosíthatja. Ennek kimenetele nagyban azon múlik, hogy a folyamat sikerrel jár-e, mivel nagy előnyt és rendkí- vüli hátrányt egyaránt okozhat. Jó menedzsmenttel és tervezéssel, valamint a megfelelő financiális háttérrel meg lehet oldani a teljes lakosság biztonságos hozzáférését a víz- és csatornázási szolgáltatá- sokhoz, az energiaellátáshoz, az egészségügyhöz, az oktatáshoz és a piachoz. Egyes városok a jól kialakított tervezési rendszerre támasz- kodhatnának, például az építési szabályzatok megreformálására, ami által biztosíthatnák, hogy a házak csakis szilárd alapokra épül- hessenek, továbbá gátat szabhatnának a nyomornegyedek folyama- tos terebélyesedésének. Ennek ellenére számos településen emberek milliói laknak sűrűn és veszélyes módon, gyakran házilag összetá- kolt kalyibákban, és alig vagy egyáltalán nem jutnak hozzá az olyan alapvető igényekhez, mint a tiszta ivóvíz és a higiénia. Nem sza- bad szó nélkül hagynunk, de sajnos sok esetben a politikai akarat is hiányzik a kiút megtalálása tekintetében. A városi népesség fele a szegénységi küszöb alatt él Angolában, Csádban, Madagaszkáron, Malawiban, Mozambikban, Nigerben és Sierra Leonéban, de Zambia, Burundi, Gambia, Kenya, illetve Zim- babwe városlakói sincsenek sokkal jobb helyzetben. Pont a vidéki szegénység az, mely arra kényszeríti az embereket, hogy a jobb boldogulás reményében a városi életben keressenek alternatívát. Viszont számos esetben a migráció mértékét képtelenek követni a hatóságok, ezáltal nem tudják biztosítani az újonnan érkezők szá- mára az alapvető emberi szükségletekhez elengedhetetlen infrast- ruktúrát és lehetőségeket. Ez valójában azt eredményezi, hogy a ter- jeszkedő városok lakossága javarészt szegény emberekből fog állni, és a jelenleg folyamatosan elszegényedő városi réteg óriási kihívássá válik a jövőben a fejlődés, illetve a fenntarthatóság szempontjából Afrika-szerte. (UNFPA – State of World Population, 2007: 16) Növekvő nélkülözés és kiszolgáltatottság A nyomornegyedekben élő városlakók helyzete rendkívül sérülé- keny, ugyanis gyakran birtoklási és lakhatási jog nélkül, illetve épí- 65 K e Se r ű d ávi d tési engedély híján húzzák fel kunyhóikat, melyeket esetenként a városvezetés a kereskedelmi fejlődés oltárán feláldoz és porig rom- bol, majd a rombolás helyszínén új infrastruktúrát épít ki. Ezáltal rengeteg földfoglaló kiszolgáltatott helyzetben találja magát, főleg annak tükrében, hogy a lakhelyüket bérbeadók elképesztően magas bérleti díjat szabnak ki számukra. A szlömkerületekben a vezeté- kes vízellátás biztosítása nem megoldott, ezért az emberek úgy jut- nak vízhez, ahogy tudnak. Elhordják, közkutakból vételeznek, vagy vásárolnak, ez utóbbi esetén viszont az életet jelentő folyadék literen- kénti ára jóval magasabb, mint a gazdagabb szomszédok által fize- tett összeg a vezetékes rendszeren keresztül érkező víz után. Renge- tegen szennyezett folyadékot fogyasztanak és használnak fel otthoni célokra, mivel a különböző árusoktól megvásárolt tiszta vizet nem képesek megfizetni. Továbbá nagyon kevés beruházást eszközölnek a csatornázást tekintve, ezért e rémületes higiéniás feltételek köz- vetlenül is veszélyesek az egészségre. Számos városi háztartás így kénytelen megosztani egymással az amúgy is rossz minőségű WC- jét, mely sok esetben ráadásul pottyantós. Ennek eredményeként jó néhányan műanyag zacskókkal helyettesítik a nyilvános illemhelyet, amit aztán nemes egyszerűséggel elhajítanak, így „keletkeznek” az úgynevezett „repülő vécék”.9 Emellett a lejtőkön végzett véletlen- szerű építkezések sok esetben megváltoztatják a víz áramlását, ezért a viharok és a heves esőzések következtében számos városi terüle- tet eláraszt a víz, növelve ezzel a nedvesség útján terjedő betegségek kockázatát. (Toulmin, 2010: 90) Természetüknél fogva a városok egyszerre koncentrálnak az emberekre és otthonaikra, az utakra és a gépjármű-közlekedésre, ipari tevékenységre, a kereskedelemre és a hulladékokra. Ha mindez jól sikerül, akkor virágzó, dinamikus, mégis fenntartható települé- sek jönnek létre, ahol az emberek szeretnek élni és dolgozni. Ellen- ben a rosszul megtervezett és irányított városok rendkívül kocká- zatos helyekké válhatnak, ahol a lakosság kiszolgáltatott a szélső- séges időjárási viszontagságoknak, ezek pedig magukban hordoz- 9 Ezt a megoldást Nairobi legnagyobb szlömös kerületében, Kiberában is előszere- tettel alkalmazzák. 66 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! zák egy lehetséges katasztrófa esélyét. A fejlettség állapotától, az adott város rugalmasságától és alkalmazkodóképességétől függően az éghajlatváltozás eltérő mértékben és módon veszélyezteti az inf- rastruktúrát. Míg általában az árvizek és viharok több fizikai kárt okoznak, addig a szárazságnak és hőhullámoknak inkább közvetett hatása van az infrastruktúrára. Kiépített infrastruktúra nélkül azon- ban még sebezhetőbbek az emberek. Itt gondolhatunk arra, hogy az afrikai városok lakosságának nagy hányada illegális telepeken él, ahol – ugyan már többször említettük, de nem lehet elégszer hangsú- lyozni – hiányzik a vízelvezetés, a csatornázás, a higiénia esélye és a vezetékes ivóvíz. Ennek következtében szem előtt kellene tartani, hogy a vízellátási és csatornázási gondok értelemszerűen azokat sújt- ják leginkább, akiknek nincsen kellő politikai hátterük és befolyáso- lási képességük, tehát a viskólakókat. (Satterthwaite – McGranahan, 2006: 49) A legtöbb városvezetés komoly hátrányban van, ugyanis még felelősségük súlyával sincsenek tisztában, lehetőségeiket pedig beszűkítik az eleve limitált erőforrások. A klímaváltozással kap- csolatos kockázatok pontos ismerete nélkül a problémák kezelésé- hez szükséges információkkal sem rendelkeznek. Továbbá nincse- nek térképeik és megbízható adataik az aktuális népességről, illetve az emberek lakáskörülményeiről és munkalehetőségeiről, valamint jövőbeli lehetséges forgatókönyvvel sem számolnak. Az ilyen típusú tervezetlenség miatt a városi lakosság nagy hányada egyre inkább ki van téve a különféle, az éghajlatváltozással és az urbanizációs folya- matokkal járó veszélyeknek. A legfontosabb az lenne, hogy straté- giákat készítsenek, és megértsék, hogy a városfejlesztés szakszerű- ségének hiánya súlyosbítja a kockázatokat, ezért feltétlenül lépése- ket kell tenni a rugalmasság, illetve az alkalmazkodás irányába, mely képességeket be kell építeni a városi közösségi tervekbe. (Toulmin, 2010: 93–94) Naprakész adatokra lenne szükség többek között a csa- tornahálózat megtervezéséhez, megépítéséhez és fenntartásához. Ez különösen igaz a szlömökre, amelyek területét bármiféle adásvételi szerződés vagy engedély nélkül foglalják el, így az információhiány csak fokozza az ellentmondásos tulajdonjogokból fakadó nehézsé- geket. Ghánában például – több más afrikai államhoz hasonlóan – 67 K e Se r ű d ávi d a birtokviszonyok heterogén rendszere részben a prekolonizációs családi öröklésekre épül, részben pedig a gyarmatosítás rendszeréből átörökített. Ennek következtében a bíróságok sok esetben képtelenek rendezni és csak hátráltatják a növekvő városi népesség igényeinek megfelelő lakások és közszolgáltatások kiépítését. (Lee, 2006: 31) A városokban egyszerű piaci feltételek miatt sokkal drágábbak a földterületek, telkek, mint vidéken. Ennek eredményeképpen az ala- csony jövedelmű csoportok az építési hatóságok látóköréből kibújva, az ellenőrzés határain kívül kénytelenek lakhatási alternatívákat keresni. Ez azt is jelenti, hogy a hatóságok nem tudják megvédeni a bérlők jogait, mivel azok nincsenek szabályzatban rögzítve, így olyan helyzet is kialakulhat, amelyben a föld- és lakástulajdonosok vissza- élhetnek és sajnos vissza is élnek hatalmukkal. A pozitív példák és eredmények mellett nem mehetünk el szó nélkül, ezért meg kell emlí- tenünk, hogy az elmúlt években számos új kezdeményezést hoztak létre különböző szervezetek annak érdekében, hogy támogatást nyújt- sanak városi nincsteleneknek. Sok afrikai országban alakultak olyan szövetségek, melyeket városi szegények vagy hajléktalanok alkot- nak, együttműködésben a helyi civil szervezetekkel és a helyi önkor- mányzatokkal azt a közös célt megfogalmazva, hogy együtt fejlesz- szék a helyi infrastruktúrát. Többek között ilyen rendszer működik Dél-Afrikában, Namíbiában, Malawiban, Zimbabwében, Tanzániába és Ghánában. Mindemellett a földhasználati jog kérdésének rendezése is elengedhetetlenül fontos, egyrészt az általános biztonság szempont- jából, másrészt a sikeres közösség kialakítása érdekében. Lagos és Nairobi példája A következőkben két sokmilliós nagyváros problematikus helyzeté- ről teszünk említést. Az egyik Lagos, a szubszaharai Afrika legna- gyobb és legnépesebb10, emellett a Föld hetedik leggyorsabban fej- lődő városa11, melyben katasztrofálisak az infrastrukturális állapo- tok, s ez rányomja bélyegét a metropolisz mindennapjaira. A másik 10 A kontinensen jelenleg csak Kairó előzi meg az agglomerációt is beleszámolva, azonban az előrejelzések szerint néhány éven belül Lagos lesz a legnépesebb afri- kai település (és belátható időn belül az is marad). 11 http://www.citymayors.com/statistics/urban_growth1.html, letöltve: 2010. 11. 04. 68 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! pedig Kenya fővárosa, Nairobi, pontosabban a település egyik sze- gények lakta külvárosa, Kibera, ahol mérhetetlen nyomor és nélkü- lözés uralkodik, egyben stagnál. A nyugat-afrikai térség elsőszámú kikötővárosa és kereske- delmi-ipari központja az 1970-es évek második felének olajkonjunk- túrája idején indult óriási fejlődésnek, melyhez jelentős kormányzati támogatást is kapott. Ezzel párhuzamosan megindult a város roha- mos ütemű expanziója, méretét és népességszámát tekintve egy- aránt. Az emberek ezrével özönlöttek vidékről Lagosba, mely súlyos terheket rótt a város közlekedési hálózatára, a lakáshelyzetére, a víz- és elektromos ellátására, továbbá egyre nagyobb és nagyobb prob- lémát kezdett okozni a hulladék elszállítása. A városban folyama- tosan bővült a szakadék a gazdagok és szegények között. A helyze- ten a város vezetői igyekeztek javítani, de az erőfeszítések – a kez- deti sikerek után – sorra kudarcot vallottak, a válság végérvényesen elmélyült. Ebben óriási szerepet játszottak a katonai szövetségi kor- mányok, ugyanis többek között a hivatali korrupciónak köszönhe- tően ellehetetlenítették az infrastrukturális fejlesztéseket, erre rea- gálva, illetve felismerve a helyzetet a Világbank is megszűntette a támogatások további folyósítását. Valamint, és nem utolsó sorban Abuja 1991-es fővárossá történt „kinevezése” is jelentősen befo- lyásolta a lagosi eseményeket. Bár a ’90-es évek második felétől az állapotok némileg javultak, összességében azonban aggasztó képet mutat az áram-, és vízellátás, illetve az úthálózat. (Gandy, 2006: 372) A vízkérdés tekintetében megdöbbentő pazarlással találkozunk: például szivárgó csövekkel, engedély nélküli rákötésekkel, a karban- tartás teljes hiányával. Ezek következében az igencsak korlátozott készletekhez nehézkes a hozzáférés. Az állami szolgáltatás e téren (is) mutatkozó hiányosságait magánkereskedők pótolják. A gazdagabb rétegekhez tartályokban viszik a vizet, a kis jövedelműeknek pedig több literes edényekben árulják azt. A tehetősek számos esetben saját kutakat fúratnak, melyek vize igencsak szennyezett a város alacsony fekvése és a talajvízkészletek rossz minősége miatt. Sok helyütt az utcákon nejlonzacskókban kapható a tiszta víz12, viszont a folyadék 12 http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/4233606.stm, letöltve: 2010. 11. 04. 69 K e Se r ű d ávi d elfogyasztása után az emberek többsége a környezet épségének meg- őrzésével mit sem törődve (kukák és a szemétgyűjtési kultúra hiányá- ban) elszórja a zacskókat, növelve ezzel az amúgy is halmokban álló szeméthegyeket.13 Az ország föderális államszerkezeti voltát tekintve a kormányzati szintek több esetben összeütközésbe kerültek a lagosi helyzet megoldásával kapcsolatban, képtelenek voltak egyezségre jutni. Ugyan a 2000-es évek közepétől a Lagos Régió Fejlesztési Ható- ságnak és a szövetségi Munkaügyi Minisztériumnak köszönhetően történtek előrelépések, ennek ellenére a kikötőváros nem fogja tudni kezelni, illetve hosszútávon leküzdeni a tömegközlekedésben, hulla- dékkezelésben és egyéb infrastrukturális hiányosságokban tapasztal- ható gondjait. Reformok nélkül pedig semmi sem fog történni, min- den marad a régiben, kivéve, hogy tovább növekszik majd a nélkülö- zők és a környezetszennyezés aránya, tehát a neves író, Erich Maria Remarque szavaival élve „Nyugaton a helyzet változatlan”. Másik példánk a Kenya fővárosához tartozó Kibera nevű város- rész, mely egész Afrika legnagyobb szlömkerülete.14 A több mint 3 millió lakost számláló Nairobiban több illegális nyomornegyed is található, de ezek közül Kibera a legnépesebb. Bár a 2009-es nép- számlálási adatok szerint alig több mint 170 ezer ember él a tér- ségben, ennek ellenére évek óta különféle becslések láttak napvi- lágot. Az elismert városi szlömkutató, Mike Davis például koráb- ban 800 ezerre becsülte az itt lakók számát, mely valóban túlzónak tűnhet a 3 milliót meghaladó lakossághoz képest, de Davis számí- tásait erősítette többek között az ENSZ-HABITAT jelentése, mely szerint legalább 350 ezer, sőt akár egymillió fő is élhet a környéken. (UN-HABITAT – Anna Kajumulo Tibaijuka: Africa On The Move, 2007; Davis, 2006: 94)15 13 E jelenség a teljes szubszaharai térségben tetten érhető, mindenhol súlyos terhet róva a környezetre. Szerencsére – bár maga a folyamat nagyon lassan hozhat ered- ményeket – egyre több oktatási program fókuszál a hulladékgyűjtési kultúra meg- honosítására. 14 Megjegyzendő, hogy a többi nagykiterjedésű afrikai nyomornegyed közül az egyik legnagyobb szintén Kenyában, Eldoret városában, a Langas negyedben található. 15 Csak érdekességképpen: Nairobi lakossága 1963-ban 350 ezer fő körül mozgott. 70 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! A „házacskák” mindegyike hullámlemezes és palatetős, ajtó nemigen található egyiken sem. A hajlékokat a legjobb esetben sem nevezhetnénk háznak, európai szemmel inkább viskónak lehetne titulálni őket, melyek bádogból, helyenként fából, valamint sár- ral összetapasztott vesszőfonatból épültek. A kunyhók között szűk utcarések találhatók közlekedésre, és szinte mindenhol keveredik az emberi ürülék bűze a különféle sültek illatával. A korábban már említett „repülő vécék” Kiberára a legjellemzőbbek, az emberek a sikátorokba, az utcafrontra vagy éppenséggel a szomszéd kuckójá- nak tetejére hajítják kis csomagjukat. A legoptimistább becslések szerint legalább 1200 személy él egy hektáron, a vészjóslóbb nézetek akár a 2000-et meghaladó és túl is lépő számadatokat emlegetnek a közel 250 hektáros területen.16 Mondani sem kell, hogy az áramszolgáltatás és a vízellátás szinte teljes mértékben hiányzik. Emellett az embereknek se magánszfé- rája, se élettere, ugyanis a szlömlakók 80%-a öt emberrel osztozik egy alig 10 négyzetméteres kis lyukon, fürdőszoba pedig a lakos- ság felének áll csak rendelkezésére, illetve egy illemhelyiségen több mint 75-en osztoznak. A legtöbben még ezen kis viskókat is csak bér- lik, ráadásul illegálisan, de a más kerületekben található „komforto- sabb” egyszobás lakások bérleti díját egyszerűen képtelenek megfi- zetni a Kiberában élők, így sajnálatos módon csak ez marad nekik.17 A szlömökben egyre gyakoribbak a közös vécével és mosóhelyiség- gel ellátott emeletes bérlakások, természetesen a legtöbb ilyen típusú épület nem felel meg az aktuális építési szabályzatoknak. A kormányzat erőfeszítéseket tesz, hogy a bolygónk egyik leg- nagyobb nyomortelepének kérdésében némi javulást érjen el, leg- alább az olyan alapvető szolgáltatások terén, mint az egészségügy, az általános iskolai oktatás és a megfelelő vízellátás. A probléma kezelésére a kenyai kormány és az ENSZ-HABITAT létrehozta a Szlömfejlesztő Programot, de a kezdeményezés csak félig-meddig működik, ugyanis nincsen egyetértés a felek között. A Nairobi nyo- mornegyedek, köztük a Kibera gondjainak orvoslásához erőteljesebb 16 http://www.irinnews.org/Report.aspx?ReportId=62409, letöltve: 2010. 11. 06. 17 http://www.kibera.org.uk/Facts.html, letöltve: 2010. 11. 06. 71 K e Se r ű d ávi d és jóval nagyobb összefogást generáló beavatkozásra lenne szük- ség. A kormánynak többek között szabályoznia kellene a lakásbér- leti piacot és a tulajdonjogot, valamint 2009 szeptemberéhez hason- lóan – amikor a 300 újonnan épült bérlakásba beköltözhetett az első 1500 szlömlakó – még több megfizethető bérleti díjú emeletes házat kellene építenie. Egyébként a jelenlegi tervek szerint 2-5 év alatt biztosítanának jobb életfeltételeket a nélkülözőknek és tisztítanák meg teljesen Kiberát.18 Emellett sok politikus úgy gondolja, hogy a falvak népszerűsítése következtében a városba áramlás folyamata jelentősen visszaszorulna, azonban nagy valószínűséggel tévednek, ugyanis az urbanizáció megállíthatatlan. Az újonnan érkezettek sze- rint Kibera és a hozzá hasonló szlömök általában a kezdő lépések egy új városlakónál, legalábbis ők így gondolják, de a legtöbbjük- nek sajnos idővel rá kell döbbennie, hogy ezek csak szép remények, és végleg a viskókban rekednek. Csupán a kormányzati politika vál- tozásában és a nemzetközi szervezetek mentőakcióiban bízhatnak. Záró gondolatok Bár erről sok döntéshozó elfeledkezik, de a települések problémái- nak megoldása szintén beletartozik a fenntartható fejlődés témakö- rébe, mely azt az elvet mutatja, hogy miként elégítsük ki a ma élők igényeit anélkül, hogy a jövő generációk számára tönkretennénk bolygónkat, amihez feltétlenül szükségeltetik a városokban ural- kodó környezeti igazságtalanságok felszámolása is. Tehát a fenntart- ható jövő nem csupán az olyan gondok felismerésétől és kezelésétől függ, mint a klímaváltozás vagy a biodiverzitás összeomlása, hanem egy olyan társadalom létrehozásától is, ahol nincsenek kirekesztett rétegek. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nem létezik globális fenntart- hatóság városi környezeti fenntarthatóság nélkül, azaz csökkenteni kell a városi nyomornegyedek számát, megoldást kell találni a sze- gényrétegek felszámolására, biztosítani kell a csatornázást és az ivó- vízellátást, gondoskodni kell a hulladék elszállításáról, ehhez azon- ban a néhány pozitív példán keresztül a politika szintjére kell emelni a problémákat és ösztönzőleg kell hatni a döntéshozókra. Egyszó- 18 http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/8258417.stm, letöltve: 2010. 11. 06. 72 f e nnt ar t hat ó ál l apot oK ?! val tervezett tudatformálásra van szükség. Így talán megvalósulhat a társadalmi igazságosság, a politikai részvétel, az élénk gazdasági élet és az ökológiai előrelátás. Mindezek nélkül viszont a 21. századi, fenntartható afrikai város képe csak örök álom marad. Pontosabban ez is relatív. Amennyiben a társadalmi változá- sok és a nélkülözők helyzetét emberi jogi, erkölcsi vagy morá- lis oldalról vizsgáljuk, akkor természetesen, kérdés nélkül vágjuk rá a választ, hogy fenntarthatatlan az afrikai városok és metropoli- szok jelenlegi állapota. Ezzel szemben bolygónk nyersanyagforrása- inak – beleértve a vizet is –, energiatartalékainak és ökológiai rend- szerének aspektusából szemlélve a problémákat más következteté- seket is levonhatunk. Szomorú kimondani, de globális tekintetben nézve még mindig az afrikai városok és ezzel együtt a fekete kon- tinens a legfenntarthatóbb. Hiszen – nagymértékben sarkítva a kér- déskört (!) – a földrész állampolgárainak jelentős hányada nem hasz- nál vezetékes vizet, nem jut elektromos áramhoz és távfűtéshez, nin- csen saját autója, nincsenek drága, sok energiát fogyasztó műszaki cikkei, „csupán” hulladékot termel és fákat vág ki (de csakis saját megélhetéséhez szükséges mértékben). Ezáltal a kontinens biológiai kapacitását nézve az egyedüli a földrészek – az Antarktiszt nem ide számolva – közül, amelyik nem használja ki a rendelkezésére álló potenciált, azaz a „lábnyomot”. Felhasznált irodalom Davis, Mike (2006): Planet of Slums. New York, Verso-New Left Books Gandy, Matthew (2006): Planning, Anti-planning and the Infrastructure Crisis Facing Metropolitan Lagos. Urban Studies. Vol. 43., No. 2. February, pp. 371–396. Halle, Mark (2007): A kereskedelem irányításának új szempontjai. In: A világ helyzete 2008 – Fenntartható gazdaság. Budapest, Föld Napja Alapítvány, pp. 261–278. László Ervin (2009): Új világkép – A tudatos változás kézikönyve. Buda- pest, Nyitott Könyvműhely Lee, Kai N. (2006): Urbanizálódó világ. In: A világ helyzete 2007 – Városa- ink jövője. Budapest, Föld Napja Alapítvány, pp. 21–44. 73 K e Se r ű d ávi d Perlman, Janice E. – Sheehan, Molly O’Meara (2006): Küzdelem a vá- rosi szegénység és a környezeti igazságtalanság ellen. In: A világ hely- zete 2007 – Városaink jövője. Budapest, Föld Napja Alapítvány, pp. 227–250. Rakonczai János (2008): Globális környezeti kihívásaink. Szeged, Universitas Szeged Kiadó Renner, Michael (2010): A biztonság fogalmának kiterjesztése. In: A világ helyzete 2010 – A kultúra átalakítása – Fogyasztástól a fenntarthatósá- gig. Budapest, Föld Napja Alapítvány, pp. 169–176. Satterthwaite, David – McGranahan, Gordon (2006): Ivóvízellátás és csa- tornázás. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője. Budapest, Föld Napja Alapítvány, pp. 49–73. Toulmin, Camilla (2010): Climate Change in Africa. London-New York, Zed Books UNDP (2006): Human Development Report. Beyond scarcity: Power, poverty and the global water crisis. New York, Palgrave Macmillan UNDP (2009): Human Development Report. Overcoming barriers: Human mobility and development. New York, Palgrave Macmillan UNFPA (2007): Report – State of World Population. Unleashing the Potential of Urban Growth, online: www.unfpa.org/swp/2007/english/ introduction.html UNFPA (2009): Report – State of World Population. Facing a Changing World: women, population and climate UN-HABITAT (2007): Twentyfirst Session of the Governing Council, 16 - 20 April 2007, Nairobi, Kenya, Africa on the move an urban crisis in the making UN-HABITAT (2010): Report – Urban World, Vol. 2., Issue 3., June 2010 Internetes források http://www.cfr.org/publication/14327/urbanization_in_subsaharan_africa.html http://www.citymayors.com/statistics/urban_growth1.html http://csafrica.ning.com/ http://esa.un.org/unpd/wup/index.htm http://www.kibera.org.uk/Facts.html http://www.irinnews.org/Report.aspx?ReportId=62409 http://www.magyardiplo.hu/archivum/2010-aprilis/189-a-vilag-teljes- elvarosiasodasa http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/4233606.stm http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/8258417.stm http://www.unhabitat.org/categories.asp?catid=254 74 Bagi Judit A nők politikai szerepvállalása és az oktatás a szubszaharai Afrikában Fókuszban a Dél-afrikai Köztársaság Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) által 2002-ben a népese- déssel kapcsolatban készített felmérésből (Population Found Report) egyértelműen kiderül, hogy a fenntartható fejlődés kizárólag a nők társadalmi, politikai, gazdasági és szociális szférába való bevonásá- val és aktív szerepvállalásával képzelhető el. A globalizáció, illetve a rendkívüli gyorsasággal fejlődő információs és kommuniká- ciós technológia egymásra hatása következményeként, mi, európa- iak is tökéletesen jól tudjuk, hogy a világ országai óriási különbsé- get mutatnak a nők és férfiak közötti egyenlőség tekintetében. Azt, hogy valójában hol találhatjuk az „esélyegyenlőtlenség” gyökereit, nehéz pontosan megmondani. Biztos, hogy az adott kontinens vagy ország „nőideáljának” kialakításában jelentős szerepet játszanak az egyént ért társadalmi és kulturális hatások. Egy gyermeket legin- kább a szülők és a tanítók, tanárok képesek befolyásolni. Az tehát, hogy milyen felnőtté válik egy, a még gyermeki tisztaságban tün- döklő fiatalember, nagyban múlik az oktatási rendszer minőségén és a politikai döntéshozatal által életre hívott intézkedések milyen- ségén. Jelenleg a világ lakosságának egynegyede írástudatlan, a fej- lődő országokban pedig közel 110 millió gyermek egyáltalán nem részesül oktatásban.1 Az adatok láttán nem meglepő, hogy a nem- zetközi fórumokon és konferenciákon folyamatos napirendi pontnak számít a mindenki számára hozzáférhető alapfokú oktatás megte- remtése és a nemi alapon történő diszkrimináció teljes felszámolása. 1 Forrás: http://www.unicef.hu/Nemzetközi Programok/Alapfokú oktatás 75 b agI j udIT A beiskolázás tekintetében egyértelműen hátrányos helyzetben vannak a lánygyermekek. A fejlődő országokban lényegesen keve- sebb lány fejezi be az általános- és középiskolát, mint fiú. Egy, az ENSZ által 2000-ben közétett felmérés szerint Afrika szubszaharai térségében a legalacsonyabb a lányok beiskolázásának aránya. A fekete kontinensen számos, az egyenjogúsági kérdéskört érintő probléma is megoldásra vár. Néhány afrikai országban a mai napig tulajdonként kezelik a nőket, melynek eredményeképp számtalan- szor válnak nemi erőszak áldozatává. Az afrikai nők – hasonlóan a világban tapasztalható tendenciákhoz – hasonló összegű fizetésért sokszor kétszer annyit kénytelenek dolgozni, mint az erősebb nem tagjai. Számos országban kizárólag a nemi hovatartozásuk miatt zárják ki őket az oktatásból. Az egyenjogúsági problémák természe- tesen a fejlett országokat sem kerülik el, ezekben az államokban az esélyegyenlőség alapjai megvalósultak ugyan, mégis alacsony szin- ten maradt a nők politikai döntéshozatalban történő szerepvállalása, ezért időről-időre felmerül a kötelező női kvóta bevezetésének ötlete. Igaz, világviszonylatban Afrika nem áll rossz helyen a női képvise- lők számarányát illetően, a felelős pozícióban lévő hölgy politikusok száma a mai napig igen alacsony. A fekete-afrikai nők politikai szerepvállalásai Összegészében öt olyan tényezőt különböztethetünk meg, melyek egyértelműen hátráltatják az afrikai és más fejlődő országbeli nők életszínvonalának javulását és a politikai döntéshozatalban való sikeres szerepvállalását. Ezek a következők: 1. Szegénység: A nők között sokkal nagyobb arányban tapasztalható a munkanélküliség, mint a férfiak esetében. Az apa nélkül nevelkedő gyermekek körében például háromszor magasabb az éhező gyer- mekek száma, mint a férfi családfővel rendelkező otthonokban. 2. Oktatás: Az írástudatlanság az alapvető oktatás hiánya és az iskolából való kimaradás is nagyobb számban érinti a nőket, mint a férfiakat. 3. Egészség: A nők közvetlen és közvetett módon egyaránt sokkal jobban veszélyeztetettek az AIDS megbetegedéseket és a HIV 76 a nőK pol it iK ai Sz e r e pvál l al áS a é S az oKt at áS fertőzést illetően. Az afrikai országokban továbbá igen magas a szüléskor történő halálozás aránya, és a nők speciális kezelést igénylő betegségeinek (például rákbetegségek) kezelése nem áll rendelkezésre megfelelő forrás. 4. Nők elleni erőszak: A nők ellen elkövetett fizikai bántalmazá- sok csökkentésének tekintetében sajnálatos módon továbbra sem tapasztalható jelentős előrelépés, egyre több, nőket ért bántalma- zást jelentenek, vagy inkább több kerül napvilágra, mint régebben. 5. Gazdasági egyenlőtlenség: A nők továbbra is rendkívül alacsony számban képviseltetik magukat hivatalosan a gazdasági szektorban. A 20. századi Afrika korántsem mondható a női egyenjogúsági törekvések hazájának. A politikai vezetők többsége ugyanis egyér- telműen a férfiak közül került ki. A női arcok és hangok a fekete kon- tinens politikai színterén inkább csak az 1990-es évek elején tűntek fel. A nők politikai szerepvállalása ebben az időben gyermekcipő- ben járt ugyan, a lelkes és mindenre elszánt afrikai nők közül mégis olyan vezetők emelkedtek ki, akik később jelentős szerepet játszot- tak a politikai döntéshozatalban és a nők egyenjogúsági törekvései- nek megvalósításában is. Ilyen neves személyiségek közé sorolhat- juk például a kenyai származású Nobel-békedíjas Wangari Maathait, a Ruanda ügyvivő miniszterelnökeként tevékenykedő, majd 1994- ben meggyilkolt Agathe Uwilingiyimanát vagy Libéria jelenlegi államelnökét Ellen Johnson-Sirleafet. A nők egyenjogúságáért küzdő mozgalmakkal párhuzamosan a fekete kontinensen is megjelentek a globalizáció társadalmi mozgal- mai, melyek a jólétért, demokráciáért, emberi jogokért, a nők jogai- nak kibővítésért és az oktatásáért szálltak síkra. Az 1990-es évek során a nők apró lépésekben saját képükre kezdték formálni a pár- tok azon programjait, melyek az etnikai ellentétek visszaszorításával és a vallási sokszínűség támogatásával foglalkoztak. Az új mozgal- makat viszont nem minden országban érte meleg fogadtatás. Kenyá- ban a kormány például számos esetben börtönbüntetéssel vagy erő- szakos rendőri akcióval válaszolt az emberi jogi aktivisták megmoz- dulásaira. Nigériában nők ezrei vonultak utcára 1991-ben, mikor 77 b agI j udIT egy politikai jogokkal foglalkozó konferencia előkészítő testületéből kizárták őket. A hölgyek egészen a miniszterelnöki hivatalig masí- roztak, miközben a következő mondatokat skandálták: „A konferen- ciákról nem zárhatók ki a nők! Véget vetünk az igazságtalanságnak! Egyenlő jogokat mindenkinek!” Végül a demonstrációnak köszön- hetően öt női részvevő csatlakozhatott a tárgyalásokhoz, mely a 68 meghívotthoz képest még mindig elenyészőnek bizonyult. A demok- ratikus államberendezkedés, az alapvető emberi jogok – köztük a nemek közti egyenlőség – tekintetében Afrikának bőven volt és a mai napig van még hova fejlődnie.2 Nem szabad viszont figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a 20. század végén megszülető afrikai civil szervezetek és mozgalmak az egyenjogúsági törekvése- inek alapköveit tették le. Az egyik legfontosabb lépést ezen a terü- leten az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciája jelentette 1992-ben Rio de Janeiróban, amelyen összesen 172 országból érke- zett delegáció és közel harmincezer delegált vett részt. A történelem egyik legnagyobb tanácskozását a fenntartható fejlődés fogalmának tisztázása és a globális problémák megoldásába vetett hit inspirálta. A kongresszus célja a környezeti, gazdasági és társadalmi problé- mák globális szintre emelése mellett az volt, hogy a 20. században már jelenlévő és a 21. században bekövetkező problémákra nem- zetközi szinten próbáljon megoldást találni. A találkozó során egy- értelműen kiderült, hogy a globális kihívásokra megoldás kizáró- lag a nemzetállamok (és egyéb, nem állami szereplők) összefogásá- val születhet. A konferenciát négy fontos dokumentummal3 zárták, melyek a fenntartható fejlődés szellemében megfogalmazott célkitű- zésekkel kívántak segítséget nyújtani a globális kihívások jövőbeli 2 Bár itt megjegyzendő, hogy a nyugati értelemben vett demokrácia-felfogásokhoz képest kell tudnunk értelmezni az afrikai demokráciákat, az afrikai társadalmak demokratizálódásának esélyeit. A sajátos demokrácia-felfogásról és általában az afrikai társadalmi változások politikatudományi hátteréről lásd: Tarrósy István (2009): Politikai elméletek és módszertanok a mai afrikai problémák megértésé- hez. In: Csizmadia – Tarrósy (szerk.) (2009): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fej- lődés. Pécs, Publikon Kiadó. 3 Ezek a következők: Riói Nyilatkozat a Környezetről és Fejlődésről, Feladatok a 21. századra (AGENDA-21), Keretegyezmény az Éghajlatváltozásról, Egyezmény a Biológiai Sokféleségről. 78 a nőK pol it iK ai Sz e r e pvál l al áS a é S az oKt at áS megoldására. A nyilatkozatban is megjelentik a nemek és az élet- színvonalak közti egyenlőtlenségek felszámolása. Az 1995-ös pekingi találkozó is rendkívül fontos lépést jelentett a nőket érő diszkrimináció megszüntetése terén. A Nők IV. Világkon- ferenciájaként emlegetett találkozón mérvadó döntések fogalmazód- tak meg a női és férfi egyenjogúságot érintő kérdésekben. A talál- kozó legjelentősebb eredményének az ún. „gender mainstreaming” megfogalmazása bizonyult, mely a társadalmi nem szemléletének az élet minden területére való kiterjesztését foglalta magába. Az elgon- dolás szerint tehát a politikai intézkedéseknél, a jogi és társadalmi normák, illetve a kutatások tekintetében is egyértelműen figyelembe kell venni a nemek közötti esélyegyenlőséget. (Nagy, 2005: 194) A világkonferencián egyébként számos afrikai ország is részt vett. Öt évvel később a New Yorkban megrendezett Peking+5 Konferen- cián a tárgyaló felek tovább erősítették a „gender mainstreaming”-re vonatkozó intézkedéseket. A nemek közötti egyenlőség megterem- tését a 2000-ben megfogalmazott ENSZ Millenniumi Fejlesztési Célok (Millennium Development Goals – MDG) hármas pontja fogalmazta meg. Az MDG e célkitűzése szerint 2015-re mindenfajta nemi megkülönböztetést fel kell számolni az oktatásban és a köz- életben egyaránt. A „nők kampánya” látható és kézzel fogható eredményeket pro- dukált, hiszen az egyenjogúsági törekvéseknek köszönhetően Afri- kában emelkedett a női parlamenti képviselők száma. Egy 2003-as adat szerint a szubszaharai Afrika parlamentjeiben átlagosan 14,9%-ban foglaltak helyet női képviselők. Ez a szám egyébként éppen csak elmarad a világviszonylatban kimutatott átlagtól. Ekkor az európai átlag (az északi országokat leszámítva) 15,5%, az ameri- kai érték pedig 18,4%-ot mutatott. Az arab országokban mindössze 6%-os volt a női képviselők száma a törvényhozásban.4 Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy önmagukban a számok nem feltétlenül javítják az afrikai nők helyzetét. Attól, hogy a kor- 4 Forrás: Milandré van Wyk: Take a seat: Women’s political representation in sub- Saharan Africa. http://www.consultancyafrica.com/index.php?option=com_cont ent&view=article&id=419&Itemid=191 79 b agI j udIT mányokban egyre több hölgy foglal helyet, nem következik egyér- telműen az „átlagos” nők életminőségének pozitív irányú fejlődése. A fekete kontinensnek tehát még számos feladattal meg kell birkóz- nia: őszintén fel kell tárni a nőket érintő problémákat és politikai válaszokat kell találni. Jelenleg Afrikában – és érdekes módon világviszonylatban is – az 1994-es népirtásról elhíresült Ruanda parlamentjében foglal helyet a legtöbb női képviselő. A kelet-afrikai ország parlamenti képviselőinek ugyanis 49%-a hölgy.5 Ez az eredményt elsősorban az új alkotmány bevezetésének köszönhető, mely az alsóházban 80 helyből 24-et, míg a felsőházban 20 helyből legalább hatot biztosít a nőknek. (Takács, 2010: 13) A rendkívül eredmények ellenére sem állíthatjuk azonban, hogy Afrika kormányaiban megvalósult volna a nemek közti egyenlőség. A női képviselők magas száma – mint ahogy az már említésre került – ugyanis nem feltétlenül egyenesen arányos a politikába való beleszólás lehetőségével, a hölgyek szerepe tehát gyakran csak felszínes. Jelenleg a szubszaharai Afrika egészét nézve 18,6%-os a nők parlamenti szerepvállalása. Ugyanezen adat Európát illetően egyébként 21,6%-os.6 A világ egészét tekintve a Dél-afrikai Köztársaság igen előkeltő helyen áll a női parlamenti képviselők számarányát illetően, a pre- toriai törvényhozásban ugyanis 44,5%-ban foglalnak helyet a gyen- gébbik nem képviselői. Az ország első demokratikus választására 1994-ben, a rasszista apartheid rendszer felszámolásával került sor. A voksolás eredményeképpen 111 női képviselő jutott be a dél-afri- kai parlamentbe, ez akkor az összlétszám 27%-át jelentette.7 A hölgy politikusok magas száma elsősorban a választásokon nyertes Afri- kai Nemzeti Kongresszus (African National Congress – ANC) által kialakított kvótarendszer eredményének volt köszönhető. Vitatha- tatlan tény, hogy a női politikusok számának növekedésében kulcs- fontosságú szerepet töltöttek be a már az apartheid rendszer ideje 5 Forrás: http://www.ipu.org/wmn-e/classif.htm 6 Forrás: http://www.ipu.org/wmn-e/world.htm 7 Forrás: Milandré van Wyk: Take a seat: Women’s political representation in sub- Saharan Africa. http://www.consultancyafrica.com/index.php?option=com_cont ent&view=article&id=419&Itemid=191 80 a nőK pol it iK ai Sz e r e pvál l al áS a é S az oKt at áS alatt is működő, a nemi diszkrimináció felszámolásáért küzdő női mozgalmak. A női szerepvállalásnak köszönhetően az ANC vezető- sége már az 1980-as évek végén a következő kijelentést tette: „A női emancipáció nem a szocializmusnak vagy a nemzeti felszabadulás- nak a terméke. A nők egyenlő felekként való kezelését alapvető jog- nak kell, hogy tekintsük a politikai és társadalmi életben egyaránt.”8 Ez a megnyilatkozás egyébként 1990 után a kormány női egyenjogú- ságról folytatott diskurzusainak alapvető kérdésévé vált. Az 1994- ben újrafogalmazott alkotmányban már egyértelműen helyet kap- tak a női egyenjogúságra vonatkozó szabályok. A Dél-afrikai Köz- társaság alkotmányában szerepel a nemi diszkrimináció felszámo- lása. Az alaptörvény kilencedik fejezete ugyanis tartalmazza egy, a női egyenjogúság bizottságának létrehozását. A parlamentben igen magas arányban helyet foglaló hölgyek tekintetében Dél-Afrika for- málisan megteremtette ugyan a nemek közti egyenlőséget, a valóság azt mutatja viszont, hogy az országban élő nők többségét továbbra is napi rendszerességgel érik a nemi alapon történő diszkrimináció negatív hatásai. Itt megemlíthetjük például az egészségügyi ellátás hiányosságait, a munkához jutás nehézségeit vagy éppen az iskolá- ból való kimaradás okait. A fekete-afrikai nők és az oktatás „A férfi taníttatásával csupán az egyén válik művelté. Egy nő oktatása során viszont az egész család.” James Kwegyir Aggrey ghánai tanár (1875–1927) Ahogy az már a bevezetőben említésre került, az afrikai kontinens lakosságának közel felét a gyengébbik nem képviselői adják. Arra tehát, hogy Afrika jelentős gazdasági növekedést érjen el, kizáró- lag a női munkaerő bevonásával kínálkozik lehetőség. A képzett munkaerő megteremtéséhez viszont egyértelműen szükséges egy nemi diszkriminációtól mentes egész Afrikán átívelő oktatási rend- 8 Forrás: Milandré van Wyk: Take a seat: Women’s political representation in sub- Saharan Africa. http://www.consultancyafrica.com/index.php?option=com_cont ent&view=article&id=419&Itemid=191 81 b agI j udIT szer kidolgozása. Ezen intézkedés megvalósulása sajnos még várat magára. A cél elérésének érdekében viszont már számos komoly és előremutató intézkedés született. A 2000-ben megfogalmazott MDG második, illetve harmadik pontja és az Egyesült Nemzetek Szervezetének nevelésügyi, tudományos és kulturális alszervezete, az UNESCO berkein belül 1990-ben életre hívott „Oktatást min- denkinek!” (Education for All) program keretében is kifejezetten a mindenki számára elérhető alapfokú oktatás és a nemi diszkri- mináció felszámolásának megvalósítását tűzték ki célul. Az előbb említett konferenciák megszervezésének időpontjaiból következ- tethetünk arra, hogy a kilencvenes évek ideje alatt az esélyegyen- lőség megvalósítása érdekében tett női szerepvállalások során sem alakult ki egy nemi diszkriminációtól mentes oktatási rendszer. Érdekes, hogy Afrika országainak többségében a lány és fiú diákok száma közel azonos az általános iskolai oktatásban. A középiskolai évek alatt viszont már egyértelműen nagy különbség tapasztalható, ugyanis a lányok egy jelentős része erre az időszakra már kimarad az iskolából. A tanulás befejezésének leggyakoribb okai a tinédzserkori terhesség, a korai házasságkötés, a vallási megkötések, az ősi tradí- ciók követése vagy a megszokottól eltérő női szerepek megismeré- sének hiánya. A felsorolt tényezők egyértelműen hátráltatják a nők közép- és felsőoktatásba való bekerülését ezzel együtt a magasabb szellemi képesítést igénylő szakmák elsajátítását. Akadnak viszont olyan hölgyek is, akik nem is álmodhatnak arról, hogy bevezetést kapjanak a matematika vagy éppen a történelem rejtelmeibe, hiszen férjük vagy apjuk alapvetően elzárkózik a nők iskoláztatásától. Eze- ket a hölgyeket nevezhetjük akár hivatalos háziasszonyoknak is. Ám e munkavégzés legtöbb esetben cseppet sem minősül könnyebb fel- adatnak, mint a férfiak által végzett úgynevezett szellemi tevékeny- ség. A házimunkán és a gyerekek ellátásán kívül ugyanis a földek megművelése is a nőkre hárul. A nők helyzete természetesen a mély szegénységben élők esetében a legsúlyosabb. A szegénység ördögi köréből való kilépés viszont korántsem egyszerű. A nők képesítés nélkül hiába keresnek munkát, ahhoz viszont, hogy megfelelő kép- zésben részesüljenek, a férfiakhoz hasonló lehetőségekhez kell, hogy 82 a nőK pol it iK ai Sz e r e pvál l al áS a é S az oKt at áS jussanak. A tanórák és nem utolsó sorban az iskolák berkein belül működő felvilágosító órák során a lányok olyan információkat sze- rezhetnek, melyek segítségével számos társadalmi probléma terén jelentős előrelépések történhetnek. Ilyen pozitív változások lehetnek a szegénység és a születendő gyermekek számának csökkentése, a HIV fertőzések és AIDS megbetegedések visszaszorítása, az egész- ségügyi ellátás fejlesztése és az oktatás fontosságának elfogadtatása. A Dél-afrikai Köztársaság Oktatási Minisztériumának munka- társai például a 2000-ben elfogadott AIDS 1 program során látoga- tást tettek az ország iskoláiba és sok száz felvilágosító órát tartot- tak a HIV fertőzés kockázatait illetően. A program keretében lét- rehozott televíziós műsor segítségével nagy hangsúlyt fektettek a különösen veszélyeztetett árva gyermekek védelmére. A Takalane Sesame című tévésorozat egy olyan árva gyermek életét mutatta be, akinek a szülei AIDS-ben hunytak el. A sokrétű programoknak és a szakértők közbenjárásának köszönhetően az újítások pozitív válto- zásokat hoztak a dél-afrikai lakosság tájékoztatását illetően. A múlt évezred végén bíztató reformok indultak meg az oktatási rendszerek területén a szubszaharai térségben. Az általános isko- lákba beiratkozott gyermekek száma elsősorban az intézmények tan- díjmentessé tétele miatt növekedett meg ugrásszerűen, többek között Kenyában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Ghánában, Etió- piában, Malawiban és Mozambikban. Ez alapvetően a tandíj eltör- lésének volt köszönhető. Az UNESCO becslései szerint 2000 és 2007 között a szubszaharai Afrikában 42%-kal emelkedett az álta- lános iskolába beiratkozó gyermekek száma. (Fleshman, 2010: 16) Ez világviszonylatban is egyedülálló növekedést jelent. Az oktatás viszonylatában lemaradó országoknak, mint például Togónak vagy Botswanának 2015-ig még van ideje megvalósítani az MDG által megfogalmazott tételt, a mindenki számára elérhető alapszintű isko- lai oktatás megteremtését. A kecsegtető folyamatok ellenére is bőven akad még Afrikának tennivalója. Egy 2007-es adat szerint ugyanis a világon élő, oktatásban nem részesülő gyermekek fele a fekete kon- tinens szubszaharai térségében él. (Fleshman, 2010: 16) „Afriká- ban Tanzánia rendelkezik az egyik legalacsonyabb beiskolázottsági 83 b agI j udIT rátával, amely 2000-ben nem haladta meg a 6%-ot. Az OECD/ AfDB által 2002-ben kiadott, African Economic Outlook Tanzáni- áról szóló tanulmánya szerint ugyancsak 2000-ben a nettó alapfokú beiskolázottsági ráta csupán 57% körüli volt.”9 (Tarrósy, 2004: 1) Az iskolából kimaradó diákok aránya is igen magas adatokat mutat. Az iskolát „saját elhatározás” vagy valamilyen külső tényező befolyása következtében elhagyni kényszerülő diákok esetében sem tekinthe- tünk el a nemi kérdéskörtől. A fiatal lányok, iskolai éveik alatt ugyanis lényegesen több nehézséggel kerülnek szembe, mint fiú társaik. Ismét a dél-afrikai példát szemügyre véve a Mozgalom a Lányok Oktatásáért (Girls Education Movement – GEM) szervezet szakér- tői a 2000-es évek elején úgy vélték, hogy Dél-Afrika társadalma továbbra is magában hordozza a patriarchális jegyeket.10 A GEM által készített felmérésekből kiderül, hogy a dél-afrikai polgárok többsége szerint a nők társadalmi helyzete lényegesen alacsonyabb, mint a férfiaké. A lányok kevesebb támogatásban részesülnek eset- leges továbbtanulási törekvéseiket illetően, hiszen a többség szerint a gyermekek nevelése és a háztartásbeli teendők ellátása a felada- tuk. A nemi alapon meghatározott társadalmi különbségek mellett sokkal súlyosabb problémát jelent, hogy a gyengébbik nem képvise- lői számtalanszor esnek szexuális erőszak áldozatává, illetve sokan kénytelenek vállalni nem kívánt terhességüket. Egyes statisztikák szerint tízből négy lány húsz éves kora előtt legalább egyszer lesz várandós.11 A terhesség és a fiatalkori szülés természetesen az isko- lából való kimaradás problematikáját is maga után vonja. Sajnála- tos módon a fiatal dél-afrikai anyák, gyermekük születése után igen kevés esetben fejezik be általános- vagy középiskolai tanulmányai- kat. Ezt a felmérések is egyértelműen alátámasztják, hiszen az alul- képzett felnőttek 61%-a nő. Egy 2006-ban készült statisztika sze- rint a 18 éves lányok 30%-a legalább egyszer vállal gyermeket.12 9 A 2005-ben elindított Középfokú Oktatási Fejlesztési Tervnek (Secondary Education Development Plan – SEDP) köszönhetően azonban 2008-ra hatalmasat ugrott előre az arány, jelenleg 36% körülire tehető. 10 Forrás: http://www.unicef.org/southafrica/SAF_resources_gembrief.pdf 11 Forrás: http://www.equip123.net/JEID/articles/5/GirlsEdinSATeenMothers.pdf 12 Forrás: http://www.equip123.net/JEID/articles/5/GirlsEdinSATeenMothers.pdf 84 a nőK pol it iK ai Sz e r e pvál l al áS a é S az oKt at áS A fiatalkori szülés egyértelműen csökkenti a nők jövőbeni karrierjé- nek lehetőségeit. A témában készült kimutatások szerint a fiatalkori anyaság akár 24%-kal csökkentheti a kötelező általános iskolai okta- tás elvégzését.13 A lányokat érintő másik súlyos probléma az iskolá- ban elkövetett szexuális erőszakok igen magas száma. A Dél-afrikai Köztársaságban évente több mint 55 ezer lányt erőszakolnak meg, 40%-uk 18 év alatti.14 A nők lényegesen nagyobb arányban fertőződ- nek meg valamilyen nemi úton terjedő betegséggel, mint a férfiak. Dél-Afrika egyébként világviszonylatban is élen jár a nők ellen elkö- vetett fizikai bántalmazások tekintetében. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO) egy 2005-ben közzétett tanulmánya (Women’s Health and Domestic Violence) szerint a tanzániai nők 50%-át, az etiópiai nők- nek pedig 71%-át verte már meg férje vagy szeretője. (Mariy, 2007: 4) Számos afrikai férfi vélekedése szerint egyedül a nők fizikai bán- talmazása enyhíti vagy oldja meg a családi problémákat. Szintén a WHO felmérése mutatta ki, hogy a középiskolát elvégző afrikai nők sokkal inkább képesek a megfelelő partner kiválasztására és egy egyenrangú partnerkapcsolat, vagy házasság kialakítására. Egy írni, olvasni tudó és az alapvető tudást birtokló női társada- lom „kinevelése” nem csak az afrikai nők, hanem Afrika egészének gazdasági érdeke is. Zimbabwében a lakosok 92%-a tudhatja magá- énak az írás és az olvasás képességét, ezzel az ország Afrika vezető helyét foglalja el ezen a téren, azonban az adatok valódisága erősen megkérdőjelezhető. Zimbabwe oktatási miniszterének elmondása szerint a rendkívüli eredmény a kormány éveken át tartó oktatási szektorba történő befektetésének és a tanárok rendszeres tovább- képzésének köszönhető. A Dél-afrikai Köztársaságban Namíbiához hasonlóan 88%-os az írni és olvasni tudó polgárok aránya, ez világ- viszonylatban csupán a 107. helyre elég. A 180. és egyben utolsó helyen egyébként a nyugat-afrikai Mali áll, 26,2%-os eredménnyel.15 13 Forrás: http://www.equip123.net/JEID/articles/5/GirlsEdinSATeenMothers.pdf 14 Forrás: http://www.unicef.org/southafrica/SAF_resources_gembrief.pdf 15 Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_literacy_rate 85 b agI j udIT Afrikának és a világnak egyaránt meg kell értenie, hogy a fenn- tartható fejlődés megvalósítása kizárólag a nők oktatásba, gazda- ságba és politikai életbe való hatékonyabb integrációjával valósítható meg. Amíg viszont a szülők több lehetőséget látnak egy fiúgyermek- ben, mint egy lányban, szinte teljességgel kizárt, hogy a reformok sikerrel járjanak. A számtalan konferencia és a női egyenjogúság megteremtése érdekében létrehozott fórum egyértelmű célja, hogy a politika számára kijelölje a járható utat. Hogy a 21. században való- jában kialakul-e egy nemi diszkriminációtól mentes afrikai társada- lom, nem tudni. Az viszont biztos, hogy minden gond ellenére akad néhány olyan afrikai hölgy, akinek már sikerült kitörnie. A tudatos és kitartó nők példája remélhetőleg Afrika női társadalma számára is követendő mintát mutat. Afrikai nők sikertörténetei „A folyamatnak különböző fokozatai vannak – nők a parlamentben, női államfők, nők a legfelsőbb bíróságon és az ENSZ-ben. Valószí- nűleg ennek az eredménye, hogy világszerte látom, a lányok újfajta öntudatossággal nőnek fel, amely nekem és a generációmhoz tar- tozó legtöbb nőnek nem adatott meg.”16 Afrika esetében is akadnak olyan kiemelkedő vezető politikus hölgyek, akik társadalmi és poli- tikai szerepvállalásuk révén példaként tündökölnek a fekete konti- nens területén élő nők előtt. A sikertörténetek mögött természetesen óriási munka és kitartás áll. Ellen Johnson-Sirleaf Ellen Johnson-Sirleaf a libériai, és egyben Afrika első elnök asszo- nyának beiktatása különös jelentőséggel bírt a kontinensen élő nők önbecsülését és az egykori, ám mára már korántsem korhű tradíci- óktól való elszakadását illetően. „Ha Ellen képes volt arra, hogy elnök asszonnyá legyen, akkor én egy következő Ellen akarok lenni” (If Ellen can be a president, I want to be another Ellen) – vallják a lel- kes libériai diáklányok. Sirleaf hatalomra kerülésének köszönhetően az iskolákba beiratkozó fiúk és lányok száma is egyaránt nőtt. Míg 16 Pillay, Navanethem 86 a nőK pol it iK ai Sz e r e pvál l al áS a é S az oKt at áS 1999-ben a fiúgyermekek 74, addig 2007-re már 94%-a vett részt az általános iskolai oktatásban. (Fleshman, 2010: 9) A libériai lányok elmondása szerint sokuk Sirleaf beiktatása előtt álmodni sem mert arról, hogy valaha felsőfokú tanulmányokat folytasson, de az elnökasszony intézkedéseinek köszönhetően még a mezőgazdasági munkából élő családok lánygyermekei is esélyt kaptak a továbbtanulásra. Libériában 2006-ban törölték el a tandí- jat, ennek következtében két év alatt 82%-ra emelkedett az általá- nos iskolai oktatásban résztvevő diákok száma. (Fleshman, 2010: 9) A pozitív adatok ellenére viszont szinte teljességgel kizárt, hogy Libéria 2015-re eleget tesz a MDG-ban megfogalmazott célok ket- tes pontjának, a mindenki számára elérhető általános iskolai oktatás megteremtésének. A kormány 2006 óta egyébként nemzeti prioritás- ként kezeli a lányok beiskolázását érintő kérdéseket. Sirleaf Monrovinában, a libériai fővárosban született. Miután házasságot kötött James Sirleaf-fel, az Egyesült Államokbeli Colo- rado és Harvard Egyetemen tanult. A közgazdasági és a közigaz- gatási diploma megszerzése után William Tolbert kormányában a pénzügyminiszter-helyettes pozíciót szerezte meg. Az igen magas rangú poszttól Sirleaf 1980-ban kénytelen volt megválni. Egy kato- nai puccs következtében ugyanis Samuel Doe átvette a hatalmat, és Libéria jelenlegi elnök asszonya öt éves kenyai száműzetésbe kény- szerült. 1985-ben Sirleaf újra indította a politikai karrierjét, és a libé- riai szenátusba jelöltette magát. Doenak korántsem volt ínyére az ambíciózus hölgy törekvése, ennek következtében Sirleafet még a kampány idejében letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. A rá kiszabott büntetésből végül csak rövid időt volt kénytelen fegy- házban tölteni. Szabadulását követően rögtön megragadta az alkal- mat és Washingtonba távozott, Libériába csak 1997-ben tért vissza, immáron a Világbank képviselőjeként. Sirleaf politikai karrierjének csúcsát 2005-ben az elnökválasztás megnyerésével érte el. Navanethem Pillay Navanethem Pillayt a Forbes Magazin 2009-ben a világ száz legbe- folyásosabb nője közé választotta. Az út, mely e rangos elismeréshez 87 b agI j udIT vezetett viszont korántsem volt akadályoktól mentes Navanethem Pillay, az ENSZ jelenlegi emberi jogi főbiztosa számára. Karrier- jét egészen az alapoktól kellett kezdenie, hiszen apja buszsofőr volt, édesanyja pedig egyáltalán nem rendelkezett iskolai végzettséggel. Annak ellenére, hogy szerény körülmények közt nőtt fel, mégis – első színes bőrű dél-afrikaiként – a Harvardon szerzett jogi diplomát és vált az egyik leghíresebb emberi jogokért – ezen belül is kiemel- ten a nők jogaiért – küzdő jogásszá. Navanethem Pillay 1941-ben született a Dél-afrikai Köztársa- ság egyik legjelentősebb városa, Durban szegénynegyedében. Tamil származása egyértelműen mutatja, hogy hazájának indiai kisebbsé- géhez tartozik. A helyi indiai közösség támogatását maga mögött tudva a Natali Egyetemen 1963-ban művészetekből, 1965-ben pedig jogi ismeretekből szerzett diplomát. Tanulmányait a Harvard Egye- tem jogi karán folytatta, ahol 1988-ban doktorált. Huszonnégy éve- sen házasságot kötött Gaby Pillay ügyvéddel, később két lánygyer- mekük született. Pillay volt az első nő Natal tartományban, aki önálló jogi pra- xist működtetett: „nem tehettem mást, egy ügyvédi iroda sem alkal- mazott volna, a fehér bőrű alkalmazottak pedig nem engedelmes- kedtek volna egy színes bőrű főnök utasításainak.” Pillay ezen tette forradalminak minősült, hiszen az apartheid-rendszer ideje alatt a nem fehér dél-afrikai polgárok elnyomásban éltek, ez idő tájt egy színes bőrű ügyvéd sem tehette be a lábát a jogi kamara épületébe. Huszonnyolc évig tartó dél-afrikai jogi pályafutása során védett apartheid-rezsim ellenes aktivistákat, fellépett a poli- tikai foglyokkal szembeni embertelen bánásmód és kínzás ellen. 1973-ra elérte, hogy a Robben Island rabjai – köztük Nelson Man- dela is – ügyvédet fogadhassanak. A Nők Nemzeti Koalíciójának (Women’s National Coalition) tagjaként hozzájárult a faji, vallási és nemi diszkrimináció tilalmának alkotmányba iktatásához. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus 1994-es hatalomátvétele után Nelson Mandela a Dél-afrikai Köztársaság Fellebbviteli Bíróságá- nak bírájának jelölte Pillayt. Ez esetben is ő volt az első színes bőrű nő, akit erre a pozícióra alkalmasnak találtak. Bírói tevékenysége 88 a nőK pol it iK ai Sz e r e pvál l al áS a é S az oKt at áS viszont nem bizonyult hosszú távúnak, hiszen már ugyanebben az évben, 1995-ben az ENSZ Nemzetközi Törvényszéke elnökeként a Ruandában elkövetett háborús bűnök ügyében kezdett dolgozni. Ruandai tevékenysége során Pillaynak nagy szerepe volt abban, hogy a háborús bűnösöket érintő ítéletek kiszabásakor a nemi erő- szakot és a szexuális zaklatást a fajirtással egyenrangú bűncselek- ménynek nyilvánították. Nyolc éves kigali tevékenységét köve- tően a Hágai Nemzetközi Bíróság fellebbviteli kamarájának bírája- ként működött 2008-ig. Louise Arbour főbiztos elődjének leköszö- nését követően, 2008-ban kezdte meg munkáját az ENSZ emberi jogi főbiztosaként. Négy évre szóló megbízatásának kezdetén, 2008. szeptember 1-i beiktatásakor így nyilatkozott: „a főbiztos hangja mindig az áldozatért szól.” Eddigi tevékenysége során kiemelt figyelmet fordított a 2010 januárjában, Haitin történt földrengés, illetve a 2009 májusában véget ért srí lankai polgárháború áldoza- tainak védelmére. Navanethem Pillay 2003-ban megkapta a rangos Gruber-díjat (Gruber Prize for Women’s Right). Felhasznált irodalom Boko, Sylvain H. – Kimuna, Mina Baliamoune-Lutz – Sitawa R. (2005): Women in African Development. Africa World Press, Eritrea. Kóródi Mária (szerk.) (2007): Remény a fennmaradásra, Kossuth Kiadó, Budapest. Fleshman, Michael (2010): Abolishing fees boosts African schooling. Africa Renewal. United Nations Department of Public Information Vol. 23. No. 4. January 2010. Fleshmen, Michael (2010): Even with peace Liberia’s Women struggle. Africa Renewal. United Nations Department of Public Information Vol. 24. No. 1. April 2010. Kimani, Mariy (2007): Taking on violence against women in Africa. Africa Renewal. United Nations Department of Public Information Vol. 21. No. 2007. Nagy Ildikó (2005): A nők és férfiak közötti esélyegyenlőség mértéke a világ országaiban. In: Nagy Ildikó, Pongrácz Tiborné, Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzeté- 89 b agI j udIT ről. Budapest, TÁRKI, Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyen- lőségi Minisztérium. Takács Izolda (2010): Afrika nőpolitikusai. Afrika Tanulmányok . 2010. IV. évfolyam, 3. szám. pp. 13–22. Tarrósy István (2004): Régiók, kisebbségek és az oktatás egy kelet-afrikai példán keresztül: Tanzánia tegnap és ma. És holnap? Kisebbségkutatás 2004/1. szám. pp. 102–114. Tarrósy István (2007): Befolyásos nők klubja: Ellen Johnson-Sirleaf, Libé- ria államelnöke. Afrika Tanulmányok 2007. I. évfolyam, 3. szám. Internetes források Hicks, Janine (2010): The status of women in South Africa in 2010. www. cge.org.za/index.php?option=com_docman&task=doc Bagi Judit (2010): Nők és a hatalom új konfigurációi. http://kitekinto.hu/ afrika/2010/03/26/nk_es_a_hatalom_uj_konfiguracioi/ Nyathi, Kitsepile (2010): Zimbabwe: Country Leads in Africa Literacy Race. http://allafrica.com/stories/201007150032.html Overall status of women in Africa. www.unu.edu/unupress/.../uu37we0t. htm Professor Shirley K. Randell AM, PhD and Diana R. Gergel (2009): The Education of Girls in Africa. www.ifuw.org/fuwa/docs/Education_of _ Girls_ Africa.pdf Rajendra Cheti, Agnes Chigona (2007): Girls Education in South Africa: Special Consideration to Teen Mothers as Learners. http://www. equip123.net/JEID/articles/5/GirlsEdinSATeenMothers.pdf Trip, Aili Mari (2001): New Trends in Women’s Political Participation in Africa. democracy.stanford.edu/Seminar/AiliTripp.pdf Women in National Parliaments. http://www.ipu.org/wmn-e/classif.htm Wyk, van Milandré (2010): Take a seat: Women’s political representation in sub-Saharan Africa. http://www.consultancyafrica.com/index. php?option=com_content&view=article&id=419&Itemid=191 90 Radics M. Péter Veszélyezteti-e Dél-Afrika jövőjét a növekvő bevándorlás? Bevezetés „Azért marad itt az ember, mert nem akar visszamenni. Otthon [Ugandában] nincs semmi.” – a 21 éves Patrick Tusime szavai ezek, aki hét éve él bevándorlóként a Dél-afrikai Köztársaságban. Ő erede- tileg egy tollaslabda-bajnokságra érkezett, ami három hétig tartott, azonban sok más afrikaihoz hasonlóan úgy döntött, nem tér haza. A Dél-Afrikában töltött hét éve alatt Patricket kétszer késelték meg, nyolcszor rabolták ki, és kevés kis tulajdona is elpusztult egy gyújtogatás okozta tűzben. Illegális bevándorlóként szinte egyálta- lán nem jut orvosi ellátáshoz, szembesülnie kell az egyre erőszako- sabb idegengyűlölettel és számtalan hivatalnokot kell megveszteget- nie, hogy ne utasítsák ki. (Kendal, 2010) A gazdaságilag és társadalmilag is a kontinens legfejlettebb, leg- sikeresebb országai közé tartozó Dél-afrikai Köztársaság lelkiisme- retének legfájóbb pontja lehet, hogy nem tud megfelelően bánni a kül- földről érkező bevándorlóival. Egy részüket illegalitásba kényszeríti, egy részüket folyamatos jogsértéseknek teszi ki és a helyi lakosság erőszakos támadásai ellen is nehezen tudja megvédeni. Azt pedig, hogy éppen az apartheidet legyőző országban ölt ijesztő méreteket az idegengyűlölet, nem csak az országon belül figyelik sokan aggódva. A jelenség azonban nem csak társadalmi kérdésként problema- tikus, hanem az egyes időszakokban Afrika éltanulójának számító dél-afrikai gazdaság fejlődését is megzavarhatja. Amint azt később részletesen is kifeejtem, a bevándorlással kapcsolatos megoldatlan kérdések a gazdaság fenntarthatóságát is befolyásolhatják. Pretoria és az érintett környező országok nem csak a társadalmi feszültség oldására, de a bevándorlás kérdéseinek gazdasági szempontú megol- dására vonatkozó javaslatokkal is adósak. 91 r adIc s M. P é T er A bevándorlás problémái Dél-Afrikában Semmi különleges nincs a bevezetőben említett Patrick történetében. Ő is csak egyike a bevándorlók millióinak, akik a Dél-afrikai Köztár- saságot választották ideiglenes otthonuknak. A papírok nélkül élő ille- gális bevándorlók számát megbecsülni is nagyon nehéz, a Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organisation of Migration – IOM) 2009-es becslése szerint számuk valahol egy- és nyolcmillió között lehet, a kormányzati források óvatosan hárommillió körülire becsülik az életvitelszerűen az országban élő külföldiek számát. A bevándorlás nem újkeletű jelenség a Dél-afrikai Köztársaság- ban, az országban afrikaiak, európaiak, ázsiaiak élnek egymás mel- lett, keveredésük következtében pedig kialakult egy Afrikában egye- dülálló, félvér réteg, a „színesek”. Ezért a dél-afrikaiak ma gyakorta „szivárvány nemzetként”1 határozzák meg önmagukat. A népesség ilyen heterogén volta a betelepedés, a rabszolga-kereskedelem, és a kontinensen belüli vándorlások nyomán alakult ki. (Búr, 2008) A térség „bevándorlás-politikája” gyakran változott: 1685-ben megtiltották az európaiak és a rabszolgák közötti házasságokat, a 19. században pedig útlevélrendszert vezettek be a színes bőrűek számára. 1911-ben, az akkor brit domíniumként frissen megalakult Dél-afrikai Unióban az európaiak kivételével minden további tér- ség és náció számára megtiltották a bevándorlást. Az 1994-re befeje- ződött dél-afrikai rendszerváltozást – amely az apartheid elnyomá- sát demokráciára és szabadságra cserélte – a legtöbben sikeresnek tartják. Az egyesült országban kialakult a három hatalmi ág rend- szere, az Alkotmány garantálja a faji vagy nemi alapon történő meg- különböztetés megszűnését, a pénzügyi és gazdasági intézkedések révén létrejött a makroökonómiai stabilitás. A számtalan pozitív fej- lemény ellenére végigkíséri az apartheid utáni időszak történetét a tény, hogy Dél-Afrikát továbbra is a széleskörű szegénység és a szél- sőséges jövedelmi különbségek jellemzik, amelyek miatt óriási sza- kadék tátong az egyes rétegek lehetőségei, vagyona és munkabére tekintetében. (Vale, 2002) 1 E fogalom Desmond Tutu érsektől származik 1994-ből. 92 ve Sz é l ye z t e t i - e d é l -a fr iK a jö vőjé t a növe Kv ő b e vánd or l áS ? A bevándorlás gazdasági szempontból A globalizáció egyik markánsan észlelhető hatása, hogy a nemzet- közi munkaerő-vándorlás nagyságrendje világszerte növekszik. Az ENSZ adatai szerint 214 millió ember él születési helyének orszá- gától távol és a szám két évtized alatt több mint 37 százalékkal nőtt (New York Times, 2010). A migránsok többsége fejlődő országokból vándorolt el és viszonylag képzett. Ez a tapasztalat táplálja a globális „agyelszívással” kapcsolatos félelmeket, azaz hogy az értékes szak- tudással bíró dolgozók elhagyják anyaországaikat és a gazdagabb államokban vállalnak munkát és telepednek le (ez a népességmoz- gás általában délről északra irányul). A jelenség természetesen Dél-Afrikát is érinti, több ezer szak- képzett dél-afrikai távozik az országból, minden évben. A hivatalos statisztikák szerint a kivándorlás mértéke már évtizedek óta megha- ladja a bevándorlásét – ami „önmagában nem probléma” –, az ország fejlődése szempontjából a bajt csak az jelenti, hogy az országot elha- gyó, szakképzett emberek helyére képzetlen munkások érkeznek. Bár Dél-Afrika jól láthatóan vonzó célország a szegényebb országokból elvándorlók számára (és a külföldi munkaerő számot- tevő szerepet is játszik gazdaságának fejlődésben – beszédes adat, hogy az állami intézményekben dolgozó orvosok negyede külföldi), a nagy számú képzetlen bevándorló nem tudja pótolni a növekvő szakember-hiányt. (Rensburg, 1999) Ha a kivándorlás állandósulna a 2003-ban mért szinten, évente 9000 képzett bevándorlónak kellene Dél-Afrikába érkeznie, hogy az egyensúly fennmaradjon. Szakképzett bevándorló azonban csak 500 érkezik egy évben az országba, így egyes szektorokban a munka- erő-hiány egyre nő. (Stern-Szalontai, 2006) Az illegális bevándorlás A bevándorlók nagy része „engedély nélkül”, „dokumentálatlanul”, azaz tulajdonképpen illegális bevándorlóként érkezik Dél-Afrikába. Bár több szerző is felhívja a figyelmet arra, hogy az engedély nél- küli migráció mértéke az elmúlt évtizedekben ugyan növekedett, a túlzó szóhasználatot („áradat”, „emberözön”) érdemes elkerülni. 93 r adIc s M. P é T er A pontos létszámról napjainkban is élénk vita zajlik. A kilencve- nes években 1-2 milliónál nagyobb számot kevesen mondtak, mára viszont megbízható források is említenek 8-10 millió embert. A dél- afrikai Human Sciences Research Council kutatóintézet 4-8 millió közötti adatot tart valószínűnek. (Crush, 1999) Több forrás is fel- hívja a figyelmet arra, hogy a valóban engedély nélkül az országban tartózkodó külföldiek száma jóval alacsonyabb lehet, mert többször is életbe lépett a bevándorlók státuszát legalizáló amnesztia. A való- ságos szám nagyságrendileg a félmillió körül mozoghat. A 2001-es népszámlás szerint 1 025 072 külföldi él Dél-Afrikában, közülük 230 000 származik Európából, 687 678 a régió országait magába foglaló SADC-térségből és további 41 817 ország érkezett Afrika többi részéről. A jogalkalmazás az illegális bevándorlókkal szemben elsősor- ban a deportálás eszközével lép fel. Ennek nagyságrendjében Dél- Afrika a kontinens legszorgalmasabbjai között foglal helyet, hiszen 1990 óta több mint egymillió embert telepített vissza határain túlra. (Crush, 2003) A deportáltak meghatározó része (több mint 80 száza- léka) két országból érkezett és azokba is került vissza. Ezek az álla- mok a Dél-Afrikával közvetlenül határos Mozambik és Zimbabwe. Bár a Dél-afrikai Köztársaság mindkét országgal együttműködik a kérdés rendezésében, az ilyen jellegű vegyesbizottságok alig tudnak látható eredményt felmutatni. Érdekes ellentmondás, hogy a szomszédos országok közt létre- jövő regionális együttműködések megkönnyítik a munkaerő áram- lását, de a nacionalista érzelműek fenyegetésnek érzik a külföldi dolgozók megjelenését a munkaerő-piacon. Amíg pedig egy ország lakóinak tekintélyes része nem lehetőséget, hanem fenyegetést lát a be- és kivándorlásban, addig fennmaradnak azok a jogi korláto- zások, amelyek miatt százezrek tartózkodhatnak törvényi védelem nélkül az állam területén. Ráadásul a korlátozott, szigorított munka- erő-áramlást olyan alvilági jelenségek kísérik, mint az okirat-hami- sítás, a hatósági korrupció és az embercsempészet. 94 ve Sz é l ye z t e t i - e d é l -a fr iK a jö vőjé t a növe Kv ő b e vánd or l áS ? Kockázatok – Fenntartható fejlődés Dél-Afrika már az apartheid idején is részletes szabályozással ren- delkezett a migránsokra, bevándorlókra, menekültekre és menedék- kérőkre vonatkozóan, és a törvényalkotás azóta is számtalan nor- mával igyekszik ezeket a veszélyeztetett csoportokat védeni. Úgy tűnik azonban, hogy ezek végrehajtására és betartására már keve- sebb erőforrás jut. Bár az nyilvánvaló, hogy az országon belüli és – még inkább az – országok közti népességmozgás óriási hatással van a dél-afrikai régió mindennapjaira, a nemzetközi és nemzeti szabályok kevés valós hatást gyakorolnak a negatív hatások kiküszöbölésére. A be- és kivándorlással kapcsolatos szabályozás nemzeti érdekek mentén szétszabdalt, és gyakran ellenkezik olyan regionális nemzet- közi szervezetek céljaival és elveivel, mint a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC), a Kelet- és Dél-afrikai Közös Piac (COMESA) vagy az Új partnerség Afrika fejődéséért (NEPAD) programot koor- dináló, az Afrikai Unió mandátumával tevékenykedő ügynökség. A „szabályozási lyukak” betömése révén olyan jogszabályok születhetnének, amelyek előnyt kovácsolnak a regionális népvándor- lás jelenségéből (elsősorban a gazdaság számára) és minimalizálják a negatív hatásokat (elsősorban társadalmi-szociális téren). A népességvándorlás megfelelő jogi keretbe foglalása (ha ez együtt jár a jogalkalmazás megfelelő teljesítményével, a jogsza- bályok tartalmának és szellemiségének tiszteletben tartásával) nagy- ban hozzájárulhat ahhoz, hogy az érintett térségekben felszámolód- jon a szegénység, csökkenjenek a társadalmi egyenlőtlenségek és érvényre jusson a „jó kormányzás”. A bevándorlás az egyes nemzetközi együttműködésekben Bár a be- és kivándorlás kontinens szerte családok megélhetésé- nek záloga, és számos közösség számára jelent fejlődési lehetőséget, jelenleg számtalan konfliktus okozója is, és ezzel aláássa a NEPAD fő célkitűzéseit. A Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) fő célja, hogy a regi- onális integrációt, a fejlődéshez szükséges együttműködéseket és a szegénység felszámolását elősegítse. E kormányközi szervezet Regi- 95 r adIc s M. P é T er onális indikatív stratégiai fejlesztési terve (RISDP) mégsem említi külön a migráció kérdését feladatai közt. Bár több prioritásos téma kapcsán felmerülnek a bevándorlással kapcsolatos teendők, ezért feltételezhető, hogy az SADC tisztában van a migráció szerepével saját kulcsfeladatainak végrehajtásában. (Az SADC egyik legfőbb, a mindennapokra is jelentős hatást gyakorló eredménye az Afri- kai Szabadkereskedelmi Övezet megteremtése, amely megállapítja, hogy a kis- és középvállalkozások, egyéni vállalkozók a regionális kereskedelem kulcsszereplői. Az ő mozgásukat és bevétel-növelési lehetőségeit mégis gyakran gátolják az egyes országok különböző migrációs-bevándorlási szabályai, még ha többnyire akaratlanul is.) A Millenniumi Fejlesztési Célok végrehajtása, valamint a Nem- zetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által megkövetelt Szegény- ségcsökkentési stratégiák (PRSP-k) hatására az adományozó (donor) szervezetek egyre növekvő mértékben juttatnak támogatásokat a térség országaiba. Ha viszont a prioritások meghatározása és ter- vek megvalósítása során a migráció kérdése margóra kerül, akkor a szegénység ellen hozott intézkedések aligha lesznek képesek a nyo- mor felszámolására és az egyenlőtlenségek csökkentésére. Kedvező jel, hogy egyes donor szervezetek kezdik felismerni a bevándorlás- sal kapcsolatos kérdések jelentőségét. Ennek köszönhetően jöhetett létre a kiemelkedően fontos adatokat gyűjtő South African Migration Project vagy a Partnership on HIV and Mobility in Southern Africa (PHAMSA) projekt. Az érintett területek A Nemzetközi Migráció Globális Bizottsága (GCIM) ajánlásai alap- ján számos területen szükséges a szabályozás módosítása, elkészí- tése, vagy hatékonyabbá tétele. A 2000-ben, szintén az ENSZ kere- tein belül elfogadott, 189 ország által aláírt Millenniumi Fejlesztési Célok (MDG-k) a szegénység csökkentését tűzték ki célul (Morenth, 2010), a főbb pontokat a GCIM ezek alapján vette számba. A szervezet számára készített jelentés szerint az alábbi kérdéskö- rökben szükséges a jelenlegi politikai felülvizsgálata, hogy a kitű- zött célokhoz (a szegénység visszaszorítása, az egyenlőtlenségek 96 ve Sz é l ye z t e t i - e d é l -a fr iK a jö vőjé t a növe Kv ő b e vánd or l áS ? csökkentése, a gazdasági fejlődés elősegítése) a dél-afrikai térség közelebb kerüljön (Crush – Williams – Peberdy, 2005): Kormányzás Az említett SADC tagországai és a NEPAD-on keresztül valójában az egész fekete kontinens államai egyaránt rendszeresen kifejezik, hogy céljuk a „jó kormányzás” érvényre jutásának elősegítése, ezzel összefüggésben a hivatali korrupció visszaszorítása. A bevándorlás (valamint kapcsolódó módon a vámok és jövedéki adók) kérdésének további szabályozása mind a korrupció csökkentése, mind a bizton- ság növelése érdekében létfontosságú. Pénzügyi szolgáltatások A külföldön dolgozók (például Dél-Afrikában állást talált zimbab- weiek) által hazautalt jövedelmek szerepe országos, regionális és háztartási szinten is szignifikáns. (Egyes országok esetében a kül- földi befektetések értékét is meghaladja.) Szükséges olyan pénzügyi szolgáltatások, banki szolgáltatások kialakítása, amelyek a relatíve kis összegeket mozgató munkaválla- lók, magánszemélyek igényeit kielégítik, alacsony költséggel, de biz- tonságosan működnek. Érdemes olyan mikrohitel-, vállalkozásfej- lesztési programok kialakítása, amelyek a szegényebb térségekben, a hazautalt jövedelmek megfelelő felhasználását teszik lehetővé. Vidékfejlesztés, élelmiszer-termelés A bevándorlók a dél-afrikai agrárszektor munkaerejének szignifi- káns részét teszik ki (és további számottevő részét adják az országon belül vándorló migránsok). A mezőgazdaságban dolgozó munká- sok munkakörülményeinek és munkavédelmi szabályainak fejlesz- tése még várat magára. Fontos tényező annak megállapítása, hogy az agrárszektor igényei hogyan befolyásolják a munkerő-keresletet, a bevándorlás jellemző irányait és számadatait, és ennek kapcsán a bevándorlói közösségek életminőségét. A bevándorlók külföldön maradt családja nagy mértékben for- dítja a hazautalt jövedelmet saját, háztáji vagy kisparaszti gazdálko- 97 r adIc s M. P é T er dásának fejlesztésére. Ez nagy hatást gyakorolhat a szegénység eny- hítésére, az éhezés felszámolására. Megjegyzendő azonban, hogy a kivándorlás a szegény térsé- gekben ellentétes hatású is lehet, hiszen a munkaképes korú fér- fiak elvándorlása a háztáji gazdaságok működésében óriási űrt hagy maga után. Ennek kapcsán fontos a (részben mezőgazdasági termékekkel üzletelő) egyéni és kiskereskedők szerepének feltá- rása, illetve annak tisztázása mennyire vetik vissza ezek hatását az érvényben lévő határrendészeti és vámszabályok. Infrastruktúra-fejlesztés Bár az infrastruktúra-fejlesztés látszólag igen távol esik a beván- dorlás kérdéskörétől, az ehhez kapcsolódó programoknak is számos hatása van a tárgyalt problémákra. Fontos például a bevándorlási sémák és a változó népesség számba vétele az infrastruktúra-fejlesz- tések (pl. útépítések) tervezésénél. Illetve mivel a (sokszor nagy épít- kezésekkel járó) fejlesztések rendkívül munkaerő-igényesek, arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezeken egyre nagyobb arányban dolgoznak bevándorlók. Kereskedelem és szolgáltatások A határon átnyúló kereskedelem tekintélyes részét (egyes határvidé- keken szinte teljesen) olyan vállalkozók bonyolítják le, aki szezoná- lisan vándorolnak ki (illetve be). Mivel a kisvállalkozók által bonyo- lított kereskedelem közvetlenül javítja a közösségek életminőségét, csökkenti a szegénységet és hozzájárul a nők gazdasági szerepének erősítéséhez, ezért támogatása és adminisztrációs terheinek csök- kentése nagyon fontos teendő. Elsősorban a szakképzett bevándorlók megjelenése van hatás- sal a fogadó országok szolgáltató szektorára, és ez részben fordítva is igaz. Az elérhető szolgáltatások minősége meghatározza, mely régiók válnak bevándorlási célponttá. 98 ve Sz é l ye z t e t i - e d é l -a fr iK a jö vőjé t a növe Kv ő b e vánd or l áS ? Oktatás A nemzetközi és belső migráció hatása talán az oktatásban a legszem- betűnőbb. Az összefüggések részletes feltárása és a megfelelő szabá- lyok kialakítása kulcsfontosságú, hiszen az oktatásnak kiemelt sze- repe van a szegénység felszámolásában és a fejlődés megindításában. A szakképzett tanítók, tanárok elvándorlása nagyban gátolhatja a kormány azon törekvését, hogy megfelelő alapfokú oktatást nyújt- son. A bevándorlók gyermekei plusz helyigényt jelentenek (fizikai- lag) a befogadó ország oktatási rendszerében. Ha a bevándorló gyer- mekek és fiatalok kimaradnak a közoktatásból, az súlyos társadalmi feszültségekhez vezet. Az elvándorló szakképzett emberek miatt (azok pótlására) fontos a Dél-afrikai Köztársaság közép- és felsőfokú oktatásának erősítése, a képzésekben részt vevők létszámának emelése. Egészségügy, AIDS Az egészségügy helyzete jó fokmérője egy régió fejlettségének. A gyenge egészségi állapot és a szegényes egészségügyi szolgálta- tások hátráltatják a szegénység visszaszorítását. A képzett orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók kivándorlása súlyos problémát jelent az ország egyes régióiban (ez a probléma Közép-Európában sem ismeretlen). Ez az elvándorlás csökkenti az egészségügyi szolgálta- tások színvonalát, az igények hatékony kiszolgálásának lehetőségét. Mindeközben a bevándorlók egy része részben azért is keres magá- nak új otthont, hogy jobb minőségű orvosi ellátáshoz juthasson. A HIV terjedése, a migráció és a szegénység között szoros össze- függés áll fenn (részletesen ld.: Dodson-Crush, 2003). Empirikusan is alátámasztható, hogy a betegség kockázata a bevándorlói közössé- gekben magasabb és a szegénység, valamint a rossz élet- és munka- körülmények a képet még sötétebbé teszik. A szakirodalom további szempontokkal bővíti a közösségek fenntarthatósága és a HIV (illetve az AIDS) terjedése közti össze- függések sorát: • Az AIDS-betegek jellemzően visszatérnek családjukhoz, hogy ápolásban részesüljenek. Emiatt nagyvárosi életmódjukat felad- 99 r adIc s M. P é T er ják és visszaköltöznek a falusi közösség keretei közé (adott eset- ben egy másik országba, ahonnan elszármaztak). Mások azért vándorolnak haza, hogy beteg rokonaikat ápolják. • A bevándorlók magasabb aránya önmagában is magyarázhatja, ha egy régióban nő a járványban megbetegedettek száma. • Fontos arról gondoskodni, hogy a felvilágosító és népegészség- ügyi nevelőprogramok elérjék a bevándorlói közösségeket. Változó nemi szerepek a bevándorlás kapcsán Megbízható adatok szerint, a Dél-Afrikába áramló bevándorlók egyre növekvő része nő, mindegyik képzettségi szinten. Ennek kap- csán fontos lehet annak vizsgálata, hogy a jogszabály-alkotás külön- böző hatással jár-e a női és férfi bevándorlókra. Részletes vizsgá- latra szorul az, hogy a migráció végső soron erősíti vagy gátolja a nők gazdasági és társadalmi szerepvállalásának erősödését. Szükséges annak vizsgálata is, hogy a jogszabályi korlátozások hátrányosabban érintik-e a nőket mint a férfiakat, továbbá annak elemzése, hogy milyen helyzetbe kerülnek az „otthon hagyott” nők, milyen hatással van életükre a kivándorolt férj által hazautalt jöve- delem. Bár témánk szempontjából nem elsődleges fontosságú, rész- letes feltárást kíván, hogy mik az így kialakult, nő-vezette háztartá- sok jellemzői. Élesedő társadalmi feszültségek Az apartheid felszámolásával az intézményes rasszizmus véget ért a Dél-afrikai Köztársaságban. A várakozásokkal ellentétben azonban az idegengyűlölet nem tűnt el az országból, helyét gyorsan átvette a xenofóbia, ami az országba érkező bevándorlók ellen irányul. A bevándorlással kapcsolatos problémákat és lakossági félelme- ket az államhatalom gyakran képtelen csillapítani és az egyre tere- bélyesedő erőszak nagyon komoly fenyegetést jelent az ország békés fejlődésére. A világ először akkor szembesült a problémával, amikor Johan- nesburg Alexandra városrészében heteken keresztül bántalmaztak felfegyverzett csoportok bevándorlókat 1995 januárjában. Az ebben 100 ve Sz é l ye z t e t i - e d é l -a fr iK a jö vőjé t a növe Kv ő b e vánd or l áS ? résztvevő bandák azért bántalmaztak Malawiból, Zimbabwéból és Mozambikból érkezett bevándorlókat, mert a migránsokat okolták a bűnözés és a munkanélküliség növekedéséért. A „buyulekhaya” (Menjetek haza!) jelszóval vonuló erőszakos csoportok célja a város- rész „megtisztítása” volt. Az esetet súlyosbította, hogy az áldozatok közül többen is állították, a rendőrség nem védte meg őket a támadá- sokkal szemben, sőt, rendőrök is bántalmazták az őrizetükbe került bevándorlókat. 2007-ben a dél-afrikai belügyminiszter, Nosiviwe Mapisa-Nqakula találkozott a Burundiból származó bevándorlók képviselőivel, akik azt állították, hogy a rendőrséghez nem fordul- hatnak védelemért. Beszámolójuk szerint a hatóság emberei több- ször is meglopták a szegény sorsú embereket és hamisan vádolták őket azzal, hogy kábítószert árulnak. (IOL, 2007) A bevándorlók arról is beszámoltak, hogy a mindennapos erőszak a nőket és gyer- mekeket sem kíméli. Az erőszakos támadások közül egyre több végződik halálesettel. 2006 legelső hetében legalább négy külföldit (köztük két zimbab- weit) gyilkoltak meg erőszakos csoportok Olievenhoutbosch telepü- lésen. A forrongó tömeg egy helyi férfi meggyilkolásával vádolta a külföldieket, majd a bevándorlók viskóit is felgyújtotta és azt köve- telte a hatóságoktól, hogy minden migránst telepítsenek ki a kör- nyékről. (Mail&Guardian, 2006) Western Cape tartományban 2006 júliusában 21 szomáliai keres- kedőt gyilkoltak meg, augusztusban pedig további 26-ot. Itt a nyo- mozás során a rendőrség nem találta megalapozottnak a feltételezést, hogy a gyilkosságokat helyi kereskedők érdekében követték el, akik el akarták űzni a külföldről érkezett árusokat. (IOL, 2006) A helyzet leírásakor már a visszafogottságáról híres brit politikai napilap, az Independent is úgy fogalmazott: „Dél-Afrikába visszatért az apar- theid, ezúttal a bevándorlók az áldozatok”. 2008-ban újra Johannesburg Alexandra városrészében jelent meg az erőszak, ami azonban napokon belül eszkalálódott és Gauteng tartomány más részeire, majd Durbanre és Fokvárosra is átterjedt. A zavargások ezúttal is amiatt törtek ki, hogy a helyi lakosság a bevándorlókat tartotta első számú felelősnek az országban ural- 101 r adIc s M. P é T er kodó nagyarányú munkanélküliségért, a lakáshiányért és az egyre növekvő bűnözésért. A tomboló erőszak brutalitását jellemezte az a híres fotó, amelyet szinte minden dél-afrikai napilap címlapján közölt: a fényképen egy felgyújtott és még égő menekült férfi volt látható. Május végén a rendőrség kérésére a hadsereget is bevetették, hogy megfékezzék a külföldiek elleni támadásokat. A zavargások súlyosságát jelezte egy metodista templom ellen intézett támadás is. A templom vezetője a helyi SABC rádiónak elmondta: a közel ezer főt befogadó épület ellen intézett támadás annyira súlyos volt, hogy azt még a rendőrség sem tudta megfékezni. A hónap végére csillapodó erőszakhullámnak 62 halálos áldo- zata lett, több százan sérültek meg. 1400 gyanúsítottat vettek őri- zetbe, majd 137 embert talált bűnösnek a bíróság. (Times Live, 2010) Konklúzió Jól érzékelhető, hogy a 2008-as erőszakhullám megfékezésével és a bűnösök egy részének megbüntetésével a dél-afrikai bevándorlók kálváriája nem ért véget. Az ENSZ menekültügyi főbiztosa aggodal- mát fejezte ki az erőszak terjedése miatt, és felszólított a zimbabwe- iek kiutasításának felfüggesztésére, egyben arra kérte a dél-afrikai kormányt, próbálja meg szabályozni és legalizálni a menekültek és menedékkérők tartózkodását. Malawi és Mozambik kormánya saját maga indított kampányt, hogy külföldre vándorolt polgárait hazate- lepítse. Ennek eredményeként Mozambikba több ezren vissza is tér- tek. (IOL, 2008) 2009-ben ismét többször fordult elő szórványos erőszak beván- dorlók ellen, és sajtóhírek szerint a továbbra is problémás Western Cape tartományban, Gugulethuban és Philippiben továbbra is érez- hető a feszültség. A civil szervezetek összefogásával indított Kitele- pítés elleni kampány (Anti-Eviction Campaign) számos eredményt ért el a valós problémák kitárgyalásával, a xenofóbia valós természe- tének feltárásával, csökkentve helyi szinten a feszültségeket. Az ország gazdasági fejlődése szempontjából is fontos, hogy széles körben pontosítsa a bevándorlókat érintő szabályozásokat, és 102 ve Sz é l ye z t e t i - e d é l -a fr iK a jö vőjé t a növe Kv ő b e vánd or l áS ? hogy a hatóságok be is tartsák a jogszabályokban foglaltakat. A régió több országával kezdeményezett, a korábbiaknál szorosabb együtt- működés ezen a téren is sikerrel kecsegtet. A Dél-afrikai Köztár- saságba irányuló bevándorlás nem veszélyezteti az ország jövőjét, hanem reális lehetőséget kínál arra, hogy az ország gazdasági fejlő- dését elősegítse. Felhasznált irodalom Búr Gábor (2008): Az apartheid Dél-Afrikában. Rubicon, 2008/9. Crush, Jonathan (1999): The Discourse and Dimensions of Irregularity in Post-Apartheid South Africa. International Migration 37(1999): 125–49. Crush, J. (2003): South Africa: new nation, new migration policy? - http:// www.migrationinformation.org/Profiles/print.cfm?ID=131 Crush, J. – Williams, Vincent – Peberdy, Sally (2005): Migration in Southern Africa – A paper prepared for the Policy Analysis and Research Programme of the Global Commission on International Migration Dodson, B. and J. Crush (2003):“Mobile Deathlihoods: Migration and HIV/AIDS in Africa, Paper for the UNAIDS Project “AIDS in Africa; Scenarios for the Future”, 2003. IOL (2006): Somali’s turn to HRC as murder toll soars, Independent Online (Dél-Afrika), 2006. 08. 25. - http://www.iol.co.za/news/south-africa/ somali-s-turn-to-hrc-as-murder-toll-soars-1.291057 IOL (2007): Police prey on refugees: claims, Independent Online (Dél- Afrika), 2007. 03. 02. - http://www.iol.co.za/news/south-africa/police- prey-on-refugees-claims-1.317370 IOL (2008): Thousands of Mozambicans return home, Independent Online (Dél-Afrika), 2008. 05. 21. - http://www.iol.co.za/news/south-africa/ thousands-of-mozambicans-return-home-1.401432 Kendal, Rebekah (2010): The harsh realities of life for migrants in South Africa, Street News Service, 2010. augusztus 13. - http://www. streetnewsservice.org/news/2010/august/feed-244/the-harsh-realities- of-life-for-migrants-in-south-africa-.aspx Mail&Guardian (2006): Police arrest 36 for Olievenhoutbosch violence, Mail&Guardian Online, 2006. 01. 25. - http://www.mg.co.za/article/ 2006-01-05-police-arrest-36-for-olievenhoutbosch-violence Morenth Péter (2009): A Millenniumi Fejlesztési Célok helyzete féltávon túl. Afrika Tanulmányok, 2009/3-4. Idézi: Glied Viktor (2010): Donorok 103 r adIc s M. P é T er és túlélők - Természeti katasztrófák és a nemzetközi politika. In: Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.): Függésben – kényszerpályán a jövő? Pécs: Publikon Kiadó. New York Times (2010): DeParle, Jason: Global Migration: A World Ever More on the Move, The New York Times, 2010. június 26. - http:// www.nytimes.com/2010/06/27/weekinreview/27deparle.html?_ r=1&ref=world Stern, M. – Szalontai G. (2006): Development Southern Africa; Mar 2006, Vol. 23 Issue 1, pp. 123–145, 23. Times Live (2010): We’ve been failed by those bodies meant to serve our republic, Times Live, 2010. 01. 25. - http://www.timeslive.co.za/ sundaytimes/article567295.ece/Weve-been-failed-by-those-bodies- meant-to-serve-our-republic Vale, Peter (2002): Migration, xenophobia and security-making in post- apartheid South Africa, Politikon: South African Journal of Political Studies 29.1 (2002): 7–29. Van Rensburg, D. – Van Rensburg, N. (1999): Distribution of human resources. Health Systems Trust, South African Health Review 2002. Durban: Health Systems Trust, pp. 201–32. 104 Vörös Zoltán Segíti-e a fenntartható fejlődést Kína afrikai szerepvállalása? Bevezetés Afrika geopolitikai felértékelődése a 21. század egyik jelentős folya- mata, a kontinens iránti érdeklődés ugyanis sokrétűbb, mint valaha. Az 1990-es éveket, az Egyesült Államok által dominált unipoláris világot követően ugyanis egy multipoláris rendszer van kialakuló- ban több hatalmi központtal. Az Európai Unió mellett számos fel- törekvő hatalom, úgymint Kína, India és Oroszország, kezdett aktív külpolitikába a világ más tájai mellett Afrikában is, miközben további potenciális országok (Brazília, Törökország) szintén a világ- politika elitjébe kerülhetnek. Ami pedig közösen jellemzi az új, sok- központú világrend ezen országait: az olajért folytatott versenyfutás. Afrika újrafelfedezése, a kontinensért folytatott érdekharc ugyanak- kor, kiindulva a múltbéli tapasztalatokból és az azokra számos pon- ton kísértetiesen hasonlító jelenkori eseményekből, a nemzetközi politika egyik legtöbbet kritizált folyamatai közé tartozik. Az afri- kai országok iránti érdeklődés ugyanis elsősorban két forrásból táp- lálkozik: beszélhetünk egy, már most óriási és egyre növekvő keres- letről a kontinens nyersanyagai és ásványkincsei iránt, valamint egy, elsősorban humanitárius, emberjogi szálról is, hiszen a nyugati, fejlett demokráciák civil és állami szervezetei, intézményei élénk figyelemmel kísérik a sokszínű kontinensen zajló folyamatokat és időről-időre felemelik hangjukat az ott zajló kizsákmányolás ellen. Afrika ugyanis továbbra sem volt képes túllépni önmaga árnyékán, puccsok és elcsalt választások jellemzik a politikai életet, diktáto- rok és korrupt politikai elitek zsigerelik ki a társadalmat, a kontinens 105 v ör ös z oL T án számos országában romokban hever a gazdaság, miközben a szoci- ális és egészségügyi ellátás sok helyen a minimális szintet sem éri el, az iskolázottsági adatok pedig egyedül Afrikában romlottak az utóbbi évtizedekben. (Ismi, 2004: 13) Természetesen a nyugati (mind civil, mind állami és főleg ame- rikai részről megfogalmazott) kritikák nagy részének címzettje az a Kína, mely az ezredforduló óta egyre aktívabb a kontinensen, keményen piaci játékszabályok szerint építi és mélyíti kapcsolatait a nyugati államok érdekszférájából többnyire kiszorult országokkal. Az ázsiai óriás ugyanis versenyhátrányban van az elsősorban fej- lett országok közül kikerülő riválisaival szemben, fejlődő államként későn kezdett bele a nyersanyaglelőhelyek kiaknázásába. Miután a világ nagy kőolajexportáló országai „beteltek”, Peking leginkább a fejlett államok által magára hagyott afrikai „bukott”, „gyenge” avagy „sérülékeny” entitásokban tudott megtelepedni, ahol az emberi jogi és politikai helyzet már Kína érkezése előtt is rengeteg kritikát szült. A tanulmány megvizsgálja a Kínai Népköztársaság Afrika-poli- tikáját, illetve annak változásait Peking világpolitikai súlyának tük- rében, kitérve az ország egyre jelentősebb gazdasági szerepére. A sokat kritizált afrikai jelenlét kapcsán érdemes kitérni arra, hogy a kínaiak által „dominált” országokban vajon beszélhetünk-e valódi, Sen-i értelemben vett fejlődésről, vagy csupán egyoldalú gazdasági kapcsolatokban merül ki a politikai elitekkel kötött, „mindkét fél számára nyereséges” egyezség, egyúttal szükséges értékelni, vajon az ezen országokban végrehajtott infrastrukturális és szociális fej- lesztések hozzájárulnak-e egy hosszútávon fenntartható állam kiépí- téséhez. E gondolat mentén érdemes megvizsgálni, hogy ez a fajta „afrikai jelenlét” mennyiben tér el a nyugati, fejlett államok lépése- itől, különbözik-e egyáltalán vagy csupán a megkésettségből fakadó versenyhátrány kiegyenlítése céljából fektet be Peking a nyersanyag- szektor mellett más ágazatokba is, elnyerve az afrikai vezetők bizal- mát és megerősítve a kínai segítségbe vetett hitüket. A pekingi sike- rek kapcsán fontos megvizsgálnunk a fejlett államok által évtizedek óta kínált lehetőségeket, hogy vajon e politikák sikertelensége meny- nyiben járult hozzá az ázsiai érdekek elterjedéséhez. 106 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? A nyugati politika bukása A kínai térnyerést tehát érdemes először az afrikai, mint „befoga- dói” oldalról vizsgálnunk, egy 2007-es jelentés szerint ugyanis Kína megítélése a fejlődő világban – és így Afrikában is – homlokegyenest szemben áll a fejlett világ Pekingről alkotott véleményével. Miköz- ben az északi államok lakosainak körében Peking gazdasági térnye- rése egyértelműen fenyegetésként jelenik meg, addig például a vizs- gált tíz szubszaharai afrikai állam (Elefántcsontpart, Kenya, Mali, Nigéria, Szenegál, Ghána, Tanzánia, Uganda, Etiópia, Dél-afrikai Köztársaság) közül kilencnek a lakossága úgy vélekedik, Kína hatása és gazdasági jelenléte kedvezőbb, mint az Egyesült Államoké. Ez alól egyedül Dél-Afrika volt kivétel, ahol Washington jelenlétét összes- ségben pozitívabbnak érzik, mint Pekingét. (Pew Global, 2007: 44) Mi lehet az oka annak, hogy miközben az Egyesült Államok továbbra is a legdominánsabb szereplője a világpolitikai folyama- toknak, és a legtöbbet költi a szegény államok segélyezésére (Hal- per, 2010: 233), mégis Kína aratja le a babérokat és köti meg a jobb- nál-jobb üzleteket? Vajon ez csupán a bővülő „kínálatnak” köszön- hető (azaz hogy most már nem csupán Amerika és persze nem csak Kína választható, hanem Indiától kezdve, Brazílián és Japánon át egész Oroszországig minden erőközpont Afrikára emeli tekintetét), vagy a nyugati Afrika-politika bukása okozta az amerikai diplomá- ciától való elfordulást? Kétségtelen tény, hogy mint minden jól működő piacon, a bővebb kínálat szélesebb lehetőségeket jelent és kedvezőbb feltéte- leket teremthet. És ezen a kontinensnyi piacon a sok ajánlat között Kína államilag támogatott vállalatai sikerrel veszik fel a versenyt bárkivel, ugyanakkor az is tény, hogy a korábbi nyugati „segélypo- litikában” való csalódás, valamint a népszerűtlen és kivitelezhetet- len „demokratizálási” törekvések komoly szerepet játszottak a fejlett államok afrikai pozícióinak gyengülésében. A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer 1945-ben létrehozott két központi intézményének számító Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és testvér-intézményének, a Világbanknak (WB) már megalapítá- suktól kezdődően az volt a feladatuk, hogy hitelek nyújtásával és 107 v ör ös z oL T án különféle, meghatározott, alkalmazandó politikák ajánlásával elsze- gényedett államokat segítsenek ki az adósságspirálból. A legna- gyobb befizető, Washington irányításon belüli dominanciája ugyan- akkor biztosította, hogy bármi legyen is ezen szervezetek valódi ren- deltetése, azok mégis elsőrendűen az Egyesült Államok külpoliti- kai céljainak szolgálatába álltak. Ez a külpolitikai cél pedig nem volt más, mint integrálni a harmadik világ nyersanyag exportáló partne- rekként és nyitott piacokként kezelt országait az Amerika dominálta globális kapitalista rendszerbe. A két szervezet befolyása egyre nagyobb lett Afrikában, mind több és több állam kereste a kiutat a súlyos válságból, segítséget remélve a Strukturális Alkalmazkodási Programoktól (SAP) és a nyugati pénzügyi rendszertől. A hitel feltétele ugyanis az SAP-k alkalmazása volt. E politikák kijelölték az utat az egyes kormány- zatok számára, ugyanakkor prioritásrendszereik nem különböztek egymástól: a programok nem voltak tekintettel a helyi adottságokra, a társadalmi problémákra vagy a környezeti értékekre, éppen ezért nem is lehettek sikeresek az egymástól igen különböző kihívásokkal küzdő országokban. Másrészt – megfelelve az amerikai érdekeknek – az SAP-k ellehetetlenítették a helyi vállalkozásokat, eltörölték a fej- lett világból érkező termékekre kirótt vámokat, egyszóval kiszolgál- tatták az országokat a nyugati érdekeknek. (Ofori, 2009) Az IMF és a Világbank tevékenysége tehát nemhogy segített, rontott a helyzeten: soha nem látott összegek vándoroltak nyugati pénzintézetekbe törlesztő-részletek formájában, miközben az afri- kai államok adóssága megsokszorozódott, a szociális és egészség- ügyi ellátásokra pedig nem jutott pénz. Amíg a világ összes régió- jában nőtt az egy főre jutó jövedelem, addig a sokszínű kontinensen ugyanez a mutatóérték az 1980–2000-es időszakban 15 százalékkal csökkent, lényegében az 1960-as, tehát nagyjából az afrikai orszá- gok függetlenedését követő évek szintjére esett vissza.1 Vagyis a gyarmati uralom lezárását követően nem sikerült a talpraállás az afrikai államoknak. Továbbra is rászorultak ex-gyar- 1 „Structural Adjustment”: Making Debt Deadly. Jubilee USA. http://www.jubi- leeusa.org/fileadmin/user_upload/Resources/Education_Action_Packet/SAP.pdf 108 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? mattartóik segítségére, majd az európai hatalmak visszaszorulá- sát követően az Egyesült Államok vette át ezt a szerepkört és pénz- ügyi segítségnek álcázva kizsákmányolta a kontinens államait. Noha a nemzetközi pénzügyi szervezetek hibáit már évek óta felismer- ték, Afrika nem tudott szabadulni a kötöttségektől és a nyugati elvá- rásoktól. Ahogy Joseph Stiglitz közgazdász egy interjúban közölte: „Az országoknak fel kell ismerniük, hogy az IMF nem a bölcses- ség forrása és a legtöbb IMF által ajánlott politika mind rövid, mind hosszú távon káros.”2 Afrika felismerte a helyzetet, de még a regio- nális integrációk sem voltak képesek közös megoldásokat kidol- gozni. Miközben Latin-Amerika a vezető államok összefogása révén szinte teljesen függetlenítette magát az IMF-hitelektől, Afrika erre nem volt képes. Egy ilyen helyzetben érkezett Kína a kontinensre. A nyugati, fejlett államoknak kiszolgáltatott, gazdaságilag romokban heverő országok pedig örömmel fordultak az ázsiai óriás felé, amely már a múltban3 is kitűnő partnernek bizonyult. A Kínai Népköztársaság korábbi Afrika-kapcsolatai A polgárháborút követően 1949. október 1-jén kiáltották ki Peking- ben a Kínai Népköztársaságot. Az azóta eltelt bő 50 év alatt gaz- dasági nagyhatalommá és a világpolitika jelentős képviselőjévé nőtte ki magát az ország. Noha ezen állításunkkal nem mindenki ért egyet, mielőtt megvizsgálnánk Gerald Segal ezzel kapcsolatos véle- ményét és rátérnénk Kína aktuális szerepére Afrikában, nézzük, a Népköztársaság története folyamán milyen kapcsolatokat épített ki az afrikai országokkal. A kínai kommunisták az 1950-es évek közepétől, de még jel- lemzőbben az 1960-as évtized elejétől az 1970-es évekig tartó „különutas” magatartása (mely kapcsán fontos megjegyezni, hogy 2 Schoenfelder, Lindsey (2003): Challenging the Washington Concensus – Inter- view with Joseph Stiglitz. The Brown Journal of World Affairs. 2. (IX.). pp. 33–40. 3 A kínai-afrikai kapcsolatok jelentősebb történelmi szakaszairól is ld. részletesebben: Tarrósy István (2008): Sino-afrikai kapcsolatok a világpolitika rendszerében. Köl- csönös hasznok és lehetőségek a 21. században. Külügyi Szemle. 2008/4. pp. 81–93. 109 v ör ös z oL T án az eredetileg nem a két fennálló tömbbel szemben kialakítandó esz- mei mozgalom, csupán a Szovjetunió politikai-ideológiai nézetrend- szerétől való eltávolodás céljával fogalmazódott meg) a nemzetközi színtérre is kihatott. Ebben az időszakban az aktívabbá és kezde- ményezővé váló kínai külpolitikát a kedvezményes hitelek és segé- lyek nyújtása jellemezte, melyeken keresztül világosan értelmezhe- tővé és érzékelhetővé váltak az ország vezetésének külügyi célki- tűzései, törekvései. Az, hogy a segélypolitika alapvető logikájától eltérő módon a gazdaságilag még törékeny Kína nyújtott segítsé- get hasonlóan rossz helyzetű államoknak, előrevetítette a követ- kező évek és az azt követő több mint fél évszázad kínai törekvéseit: kiszállni az egyre „hűvösebbé” váló hidegháború „logikájából” és a Szovjetunió (valamint az Egyesült Államok) mellett önálló, a „nagy- hatalmi játékszerként kezelt országokkal” közösen, azok megbízható partnereként, létrehozni egy harmadik erőt. A kínaiak, az általuk nyújtott kedvezményes hitelek és kölcsö- nök révén „nem utolsósorban saját politikai befolyásukat […] igye- keztek [növelni]”. (Hidasi, 1979: 202) Ebben az időszakban nagy- részt a környező kommunista országok részesültek kínai támo- gatásokban, az egyre kibontakozó külpolitikai aktivitás azonban 1955-től újabb területeket és országokat vont be a Népköztársaság „partneri” körébe. Bandung, majd a később megalakuló el nem köte- lezettek mozgalma (1961) fontos szerepet játszottak Kína törekvé- seiben, az ázsiai óriás igyekezett a két nagyhatalomtól függetlenül megfontolni diplomáciai lépéseit, a lefektetett „harmadik utas” poli- tizálás egyik élharcosaként pedig kiépíteni vezető szerepét a fej- lődő világ országainak körében. A Kínai Népköztársaság tehát igen hamar elmélyítette kapcsolatait Afrika újonnan függetlenedett álla- maival és, cserébe a Szovjetunióval szembeni ideológiai támogatá- sért, jelentős összegű kedvezményes hiteleket biztosított. Az Afri- kába irányuló akciók, különösen a bandungi konferenciát követő időszakban, inkább ad hoc jellegűek voltak és „Kína jelenlétének és növekvő nemzetközi súlyának demonstrálását célozták” (Ibid. 208), ám jelentőségük ennek ellenére hatalmasnak bizonyult. Meg kell említsük Afrika történelmének egyik legnagyobb infrastrukturális 110 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? fejlesztését, a TanZam vasútvonalat (a mai forrásokban leginkább TAZARA néven említik magát a vasútat és a közlekedési folyosót), mely Tanzánia és Zambia összekötetését segítette, nem csupán meg- indítva a személyszállítást, de fellendítve egyúttal a kereskedelmet és az áruszállítást is.4 Az 1960-as évek második felének belpolitikai kudarcai – egyes források szerint Mao csalódása az afrikaiakban (Szentesi, 2009: 21) – megszakította, parkoló pályára tette a kapcsolatokat, az 1970-es évek elején bekövetkező fordulatot követően azonban ismét „egy- másra találtak” a felek. Kína, a fejlődő világban elfoglalt egyre kitüntetettebb pozíciója ellenére, a szovjet elszigetelési törekvé- sek miatt „veszélyben érezte” magát közvetlen vonzáskörzetében is, ezért közeledni kezdett a nyugati hatalmakhoz. Franciaország már 1964-ben akceptálta a népi Kínát, az Egyesült Államok viszont továbbra is Tajvant és a Kuomintang hatalmát ismerte el. Az USA hadseregének Vietnámból történő kivonulása után Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter egy új politi- kát dolgozott ki, melynek eredményeként jelentősen megváltozott az amerikaiak távol-keleti politikája, felismerve, hogy az élesen szov- jet-ellenes népi Kína kitűnően szolgálhatja az USA hidegháborús érdekeit. 1971. július 15-én Kissinger Pekingbe repült, hogy előké- szítse Nixon amerikai elnök látogatását. A közeledésnek és az ame- rikai külpolitika változásának rögtön meglett a kézzelfogható ered- ménye: 1971-ben az Egyesült Államok elismerte a Kínai Népköztár- saságot. Nemsokára, az ENSZ Biztonsági Tanácsában (BT) is válto- zás történt, a szárazföldi állam átvette Tajvan helyét a világszerve- zet csúcsszervében. Ez volt az az esemény, melyet a kínaiak részé- ről ma is sokszor emlegetnek, mint indítékot Afrika támogatására: a kontinens államainak többsége ugyanis Pekinget támogatta Tajpejjel szemben a BT-szavazáson, Kína javára döntve el a szavazást, meg- alapozva így a jövőbeli kapcsolatokat az ázsiai állammal. 4 A „Barátság vasútjának” elkeresztelt vasúti projekt azóta is szinte minden kétol- dalú tanzán-kínai találkozón említésre kerül, mint az első igazán sikeres beruhá- zás. Ld. még: Tarrósy (2010) írását Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.) (2010): Függésben – kényszerpályán a jövő? Pécs, Publikon Kiadó című kötetében. 111 v ör ös z oL T án Az amerikai elnök látogatásával, valamint a BT-ben megszer- zett állandó tagsággal véget ért a kommunista ország elszigeteltsége. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy bár Kína külpolitikája, melyet a belső krízisek és a szakítás miatt nem nagyhatalmi, inkább ideoló- giai érdekek mozgattak, csupán a Szovjetunióval szembeni helyez- kedést célozta. Ennek visszafogott sikere nyomán Peking ügyesen kezdett lavírozni a megváltozó geopolitikai környezetben, kihasz- nálva a nyugati kormányzatok érdeklődése révén adódó lehetősége- ket, megszüntette nemzetközi elszigeteltségét, ráadásul régóta óhaj- tott helyét is elfoglalhatta az ENSZ csúcsszervében. Ettől kezdve erőteljes fordulat figyelhető meg a kínai külügyi stratégiában: egy- értelműen a hatalmi célok és gazdasági érdekek váltak meghatáro- zóvá a nemzetközi kapcsolatok formálásában. Afrika esete különösképp érdekes, az 1960-as évek derekán kiépülő, egyre több országgal elmélyülő kapcsolatok fontos elemei- vé váltak az újkori kínai külpolitikának. Kína ugyanis gazdasági növekedésével párhuzamosan, elsősorban gazdasági indíttatásból, újraépítette együttműködéseit Afrikában. Gazdasági nagyhatalom A nyitás óta eltelt három évtized Kínában mindenekelőtt a gazdasági növekedésről, egy rendkívül – majdhogynem természetellenesen – gyors fejlődési folyamatról szólt, már ha összehasonlíthatjuk a piac- gazdaságok értékrendjét a kínai szocialista piacgazdaság alapve- tően különböző, gyakorlatban azonban éppoly sikeres működésével. A gazdaság növekedése (hazai össztermékben, GDP-ben számolva) olyan ütemet produkált, melyet egyetlen más állam sem volt képes tartósan megismételni. Az ország GDP-je az 1985–1995 közötti idő- szakban évente átlagosan 9,8 százalékkal nőtt, a 2000-es évek eleje óta tapasztalt átlagosan kétszámjegyű növekedést pedig még napja- ink válsága is csak lassítani tudta, a 2010 első félévés adatok szerint Peking ismét a válság előtti növekedési ütemet produkálja.5 5 A kínai GDP 1952 és 2009 közötti változásait részletesen mutatja be a http://www. chinability.com/GDP.htm weboldal. 112 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? A szerkezet-, avagy profilváltás óta tartó tendenciáknak köszön- hetően Kínáé a világ leggyorsabban növekvő gazdasága, mely a tel- jes GDP-t vizsgálva 2010-re a világ második legnagyobbjává vált, megelőzve immáron Japánt is.6 Az óriási gazdaság ellátásához pedig minden nyersanyagot maximálisan felhasznál az ország, ezért is igazította ezen szükségletéhez expanzív kül- és segélypolitikáját, érdekkörébe vonva a világ nyersanyagtartalékainak jelentős részét. Amennyiben Peking gazdasági növekedése tovább folytató- dik, márpedig a kommunista hegemón uralom fenn-, és a hatalmas méretű népesség eltartásának lehet ez az egyetlen eszköze, úgy fel- mérések szerint 2020-ig várhatóan 150 százalékkal fog nőni ener- giaigénye. Annak érdekében, hogy garantálja a növekedés ütemét, egyre nagyobb mennyiségű kőolajra és gázra lesz szüksége, nem beszélve az energiafogyasztás hatékonyságának intenzitásáról. Kína felhasználva gazdasága erejét, expanzív külpolitikába kez- dett, elsődlegesen a gazdaság szükségleteit szem előtt tartva, kül- földi megjelenésével pedig bebizonyosodott, a kelet-ázsiai ország immáron a világpolitikai események alakításában is megkerülhetet- len tényező. A Foreign Affairs folyóiratban 1999-ben megjelent „Does China Matter?” című cikkében Gerald Segal ezzel ellentétben azt állította, hogy Kína abszolút nem gazdasági nagyhatalom, és a világpolitikai folyamatoknak sem rendkívüli súlyú résztvevője, pláne nem alakí- tója. Segal véleménye szerint Kína túlértékelt mind gazdaság súlyát, mind a piac méretét tekintve és az ország maximum egy második vonalbeli „középhatalom”. Természetesen a múlt század utolsó évé- ben íródott vélemény nagymértékben az 1990-es években tapasz- talt ázsiai gazdasági válságon alapul, világos azonban, hogy Peking akkori lépéseit a nyugati világ gondolkodóinak egy köre félreértel- mezte, pár évvel később ugyanis már ereje teljében kebelezte be az afrikai piacokat ez a „túlértékelt hatalom”. Kína felújított kapcsolatai a harmadik világ, immáron Globá- lis Dél elnevezés alatt álló országaival ugyanis már láthatóak vol- 6 CIA, The World Factbook, 2010. 113 v ör ös z oL T án tak, úgy tűnik többen alábecsülték a fontos múltbeli kötelékeket. Segal, összehasonlítva Pekinget a Szovjetunió ötvenes, valamint Irak kilencvenes évekbeli fenyegetésével, azt állítja, Kína hozzá- juk képest maximum regionális fenyegetés, nem globális ideológiai rivális, ezért, ahogy fogalmaz „[Kína] nem számít annyira, hogy az Egyesült Államoknak fel kelljen függesztenie bevett stratégiáit a világ barátságtalan államaival szemben”. Véleménye szerint tehát Kína világpolitikai jelentősége jelentéktelen, „nincs szövetségese és egyedül van”. (Segal, 1999) A kutató szavai már akkor is nagy vihart kavartak, számos tanulmány született válaszul Segal értekezésére. Stuart Harristől származik talán a cikk egyik legjobb kritikája, érde- kes tanulmányában ugyanis végigvezet minket mindazokon a Segal által figyelmen kívül hagyott vagy nem relevánsnak tartott adatokon és tényeken, melyek bizonyítják, Peking gazdasági, és ezzel párhu- zamosan politikai jelentősége igenis nő, sőt, az ázsiai ország tényle- gesen olyan szereplő, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. (Harris, 2003) Miért is fontos Segal cikkét megemlíteni? Mert a jelen tanul- mányban vizsgált Kína–Afrika-kapcsolat a legkitűnőbb példája annak, ami az ázsiai ország aktív külpolitikáját jellemzi. E reláció bizonyítja: Kína több mint regionális fenyegetés, globális jelenléte alaposan kikezdi az amerikai érdekeket, ráadásul az ország világ- gazdaságot alapvetően befolyásoló valutatartaléka és valutájának mesterségesen alacsonyan tartott árfolyama „pánikot” okozott az Egyesült Államokban is – tehát nemhogy félvállról kezelni nem sza- bad Pekinget, de új stratégiákat ajánlott kidolgozni a megváltozott geopolitikai helyzetre való tekintettel. Segalt idézve, Kína valóban egyedül van, de mindenki a kegyeit keresi és Amerika sem hagy- hatja figyelmen kívül Peking növekvő gazdasági erejét. S mi áll az amerikai politikusokat is lépésre sarkalló kínai árfo- lyam-politika mögött? Kína valutáját a dollárhoz igazítja: míg a világ többi nagyobb valutája fel-le mozog a dollárhoz képest a min- denkori piaci feltételeknek megfelelően (melyek szerint normális esetben egy Kína-erejű ország nemzeti valutájának árfolyama emel- kedne), addig Kína külföldi valutatartalékainak óriási hatalmát arra 114 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? használja, hogy fenntartsa azt az állapotot, amelyben a jüan név- értéke a dollárral lépést tartva menetel, függetlenül attól, mi lenne a piaci értéke egyébként. (Fishman, 2008) Kína valutatartaléka 2010-ben már megközelítette a 2,5 trillió amerikai dollárt, mellyel magasan kiemelkedik a világ többi állama közül. Miután e tarta- lék túlnyomó százaléka amerikai dollárban áll, így Peking hatása az USA gazdaságára vitathatatlan. Az alacsony értéken tartott jüannak köszönhetően kedvező körülmények között tud nyugatra exportálni Kína, hatalmas külkereskedelmi hiányt okozva az importáló álla- moknak (köztük az Egyesült Államoknak). Egy középhatalom pénz- ügyi machinációi nem lennének befolyással az USA gazdaságára, a nyugati pénzügyi rendszer határait feszegető, saját gazdasági érde- keit szem előtt tartó Kína azonban súlyos károkat okoz Washington- nak, olyannyira, hogy a Képviselőház már egy szankciókat tartal- mazó törvényt is elfogadott, a Szenátus elé utalva az ügyet. (China Daily 2010a) Az USA–Kína-kapcsolatokat alapvetően befolyásoló lépés ugyanakkor nem csupán a válságból éppen csak kilábaló világ- gazdaságot érintené érzékenyen, hanem Washingtonnak is komoly problémákat okozna: a valutatartalék mellett ugyanis az sem elha- nyagolható tény, hogy Kína piaca komoly export-célpont, hasonló kereskedelmi korlátozások pekingi oldalról pedig érzékenyen érin- tenék az amerikai vállalkozásokat. Másrészről az alacsonyan tartott dollár-árfolyammal az Egyesült Államok jegybankja is él, ráadásul a 2010 októberében a FED7 által végrehajtott bankjegy-kibocsátás a dollár további leértékelését, ezáltal az amerikai gazdaság verseny- képességét fogja maga után vonni, élve tehát a kritizált kínai mód- szerrel. Persze Kína elsősorban a külföldi tőkének köszönheti jelenlegi helyzetét, felmérések szerint az ország ipari termelésének egyhar- madát az a mintegy fél trillió dollárnyi külföldi tőke teremtette meg, ami 1979 óta áramlott Kínába. Az új évezred elején érdekes fejlemé- nyek zajlottak a külföldi tőkekihelyezések terén: 2003-ban, az addig hagyományosan legtöbb tőkét vonzó Egyesült Államok 40 milliárd 7 Federal Reserve, az USA jegybankja, amely vegyes, állami-privát rendszerű. 115 v ör ös z oL T án dollárral a második helyre került az 53 milliárdot felszívó Kínával szemben. 2004-ben sikerült Washingtonnak visszaszereznie vezető helyét, ám ennek nagy ára volt: a 107 milliárdos tőkebeáramlás nagy részét kínai cégek felvásárlásai jelentették. Egy, a Világgazdaságban megjelent cikk8 szerint a globális gazdasági válságot is könnyedén élte meg Kína, hiszen a már előre foganatosított intézkedéseknek, valamint a kitűnő gazdasági kondícióknak köszönhetően rendkívül nagy mozgásteret hagytak a piaci szereplők számára. Becslések sze- rint a GDP ismét nagymértékben, 8,7 százalékkal bővült, ráadásul az utolsó negyedév még erőteljesebb emelkedést hozott. A kiigazítási politikák sikeresebbek voltak, mint a világ más részein, mely első- sorban annak köszönhető, hogy a GDP-hez viszonyított államadós- ság kicsi, a fejlett államokban gondokat okozó behajthatatlan hite- lek aránya pedig kifejezetten alacsony, ráadásul a kormány már egy évvel korábban megtette a szükséges lépéseket. A kínai piackezelési folyamatokra egyébként mindig is jellemző volt a kormány beleszó- lása, de ha valami, akkor a 21. század első (és eleddig egyetlen) gaz- dasági válsága megmutatta, bizony szükség van az állami szerep- vállalásra még a fejlett államokban is. Ahogy a fentebb említett cikk írója fogalmaz, „egy fejlődő ország esetében – mint amilyen Kína – jobb, ha a kormány aktív szerepet játszik a lefelé és felfelé mutató kilengések elkerülésében, amilyeneket egyébként a nyugati gazda- ságoknak meg kellett tapasztalniuk a fejlődésük korai szakaszában, és ami még ma is kísérti őket”. Sokan a túl magas növekedési ütem láttán figyelmeztetnek, a túlfűtöttség is komoly gondokat okozhat a gazdaságnak, melynek hatására visszaeshet a növekedés üteme, sőt akár válságba is kerülhet a gazdaság. „Jing Ulrich, a JPMorgan Chase egyik hongkongi vezetője szerint a kínai összeomlás csak egy mítosz, kutatásaik alapján ugyanis nem jellemzőek Kínára azok a jelzáloghitelezési folyamatok, amelyek Amerikában az ingatlanpi- aci válsághoz vezettek, sőt, az államadósság-kockázatok is kevésbé komolyak, mint azt többen sugallják. A kínai bankok értik a kor- 8 Fan Gang: A kínai gazdaság gyors fellendülésének okai. Elérés: http://www.vilag- gazdasag.hu/velemeny/a-kozgazdaszok/a-kinai-gazdasag-gyors-fellendulesenek- okai-304862 116 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? mány szavát: februárban sorra érkeztek olyan hírek, melyek szerint egyes piaci szereplők nem csak hogy leállították hitelezésüket, de már odaítélt hiteleket is visszavontak. Jiang Jianqing, az egyik leg- nagyobb bank, az Industrial & Commercial Bank of China elnöke most jelezte: a pénzintézet különösen a helyi kormányzatok finan- szírozásában lát kockázatokat, ezért visszafogja idén hitelexpanzió- ját. Hasonlóképpen nyilatkoztak a Bank of China részéről is.”9 A kínai gazdaság jövőjére nézve kijelenthető, hogy Ázsia világ- kereskedelmi jelentőségével párhuzamosan a Kínai Népköztársaság is tovább erősödik, mellyel nem csupán Peking világpolitikai súlyá- nak növekedése jár együtt, hanem a fejlett világ (számára is sok lehe- tőséget jelentő) exporttevékenységének emelkedése is. Ezen államok gazdaságai ugyanis a kínai gazdaságtól, pontosan fogalmazva a kínai belső fogyasztás felpörgésétől remélnek húzóerőt a világgazdaság számára, s az import mértékének az exporténál kisebb ütemű csök- kenése alapján lehetségesen bejönnek számításaik: „[2009 decem- berében] szinte soha nem látott ütemben bővült a kínai import [...]: 112,3 milliárd dollárt ért el, ez 55,9 százalékkal több volt, mint egy évvel azelőtt. Az elemzők előzetesen 31 százalékos éves növeke- dést jósoltak.”10 Kína egyre jobb körülmények között élő népessége mind többet költ, kitűnő példa erre a válságban lévő autóipar, mely Kínában hihetetlen növekedést produkál, utat nyitva a kínai cégek számára a nyugati piacokhoz egyaránt. De az ázsiai államban ter- jeszkednek leginkább az amerikai étteremláncok is, kiszolgálva az egyre többet fogyasztó állampolgárokat, akik szembe-szembe menve a kínai társadalomra oly jellemző – és a gazdaságnak a vál- ság alatt sokat jelentő – takarékoskodással, a nyugati típusú fogyasz- tói társadalmat „célozták meg”. Ebbe a folyamatba remélnek becsat- lakozást Afrika államai is, a Kínával kötött és kötendő vámcsökken- tések, sőt újabban vám-elengedéseknek köszönhetően ugyanis köny- nyedén kerülhetnek be a legnagyobb ázsiai piacra, sok esetben meg- 9 Kína lehet a következő világválság gócpontja. Elérés: http://index.hu/gazdasag/ vilag/2010/03/05/kina_lehet_a_kovetkezo_vilagvalsag_gocpontja/ 10 Kínában folytatódik a gazdaságösztönzés. Elérés: http://www.fn.hu/makro/ 20100111/kinaban_folytatodik_gazdasagosztonzes/ 117 v ör ös z oL T án felelő minőségű áruikkal pedig versenyképessé tudnak válni a nyu- gati és hazai termékekkel szemben is. Afrika bekebelezése Kína expanzív külpolitikájának elsődleges mozgatórugója a piacok szerzése mellett a gazdasági növekedéshez elengedhetetlen ener- giabiztonság megteremtése. Pekingnek súlyos kőolaj-hiánya van, a hazai termelés már 1993 óta nem képes kielégíteni a gazdaság szük- ségleteit, ezért az ország nyersanyag-behozatalra szorul. A mind újabb és újabb olajexportáló országokkal kötött szerződésekkel kívánja Kína biztosítani az aktuális szükségletek kielégítését11, aho- gyan a világ valamennyi állama igyekszik ilyen-olyan módon garan- tálni gazdasági és ipari igényeinek ellátását. Míg Kína 1996-ban „csupán” 165 millió hordó kőolajat impor- tált, 50 százalékban közel-keleti országokból, addig 2006-ban már majdnem hatszor annyit, több mint 1000 milliót, napjainkban pedig ennek a mennyiségnek is már a másfélszeresét, és ahogyan azt emlí- tettük, 2020-ig várhatóan 150 százalékkal fog tovább emelkedni az ország energiaigénye. A szükségletek ilyen volumenű növekedését természetesen nem lehet egyetlen forrásból pótolni és bár a közel-keleti országok (első- sorban a kitermelés fokozódó, nagymértékű bővítésének köszönhe- tően) továbbra is jelentős, 44 százalékát adják a kínai importnak, valamint Oroszországgal is egyre mélyülnek Peking energia-kap- csolatai, szükség volt újabb területek bevonására, újabb partnerekre. A pekingi diplomácia sikeres húzásainak köszönhetően elsősorban két új (az Észak–Dél relációban utóbbihoz tartozó) térség vált meg- határozó exportálóvá: Latin-Amerika, de legfőképpen Afrika. Míg 1996-ban Líbia, Kongó és Angola révén Kína olajimportjának mind- össze 0,08 százalékát tette ki az afrikai olaj, addig napjainkra ez az arány már több mint 30 százalékos. Afrika megfelelő választásnak tűnt a partneri kapcsolatok kiépí- tésére, a korábban ápolt jó viszonynak köszönhetően ugyanis meg- 11 És természetesen ezekkel a szerződésekkel kívánja építeni hosszú távú straté- giáit is. 118 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? lehetősen könnyen sikerült „felmelegíteni” a világ kőolajkészletének 9 százalékát birtokló afrikai államokkal a bilaterális együttműködé- seket. Természetesen az „afrikai kaland” (hogy valóban kalandról kell beszéljünk, avagy szoros és hosszú távú együttműködésről, még meglátjuk) legfőbb (és Kína által sűrűn cáfolt) oka a pekingi fejlő- dés „megkésettsége”. A kínai gazdaság felemelkedése kiemelkedik a fejlődő államok sorából, a megkésettség a fejlett államok kőolaj- és földgázlelőhely-felvásárlási tevékenységéhez köthető. Míg a Kauká- zusban és Közép-Ázsiában Oroszország vált domináns szereplővé (noha utóbbi térségben Kína egyre meggyőzőbb jelenléte komoly fejfájást okozhat Moszkvának), addig a Közel-Keleten és Afrikában az Egyesült Államok vásárolt koncessziókat. Az ázsiai óriás tehát szükséghelyzetben volt, ezért igyekezett ott megjelenni, ahol csak lehetősége nyílott rá. Erre a legnagyobb esé- lye az emberiség bölcsőjének számító kontinensen adódott, számos, a nyugatiak bizalmát (és ezáltal a pénzügyi támogatását) elvesztő ország keresett ugyanis tőkeerős partnert. Pekinget nem érdekelték a nyugati lépések okai, az emberi jogi problémák és a diktatórikus rezsimek, hiszen ezen országok berendezkedésének jellegzetességei- vel már közelről megismerkedhetett a harmadik utas politizálása ide- jén, ráadásul (érthetően) nem várt el olyan jellemzőket, melyekkel maga sem rendelkezett. Ennek fényében dolgozta ki a 2000-ben már formális együttműködés keretében is lefektetett Afrika-politikájá- nak egyik legfőbb elemét: a be nem avatkozás elvét, mely egyrészt lehetővé tette Peking számára a gazdasági és kereskedelmi ügyekre való koncentrálást, másrészt az afrikai rezsimek számára a feltételek nélküli együttműködést. Kína afrikai térnyerésének kezdete tehát elsősorban olyan „gyenge” vagy „bukott” államokhoz volt köthető, melyeket a fej- lett államok hátrahagytak. Peking tevékenységét leginkább ennek okán éri már a kezdetek óta kritika, persze a vádak egyik sarok- pontja, hogy Kína csupán a nyersanyagban (és ásványkincsekben) gazdag országokhoz közeledik. Noha a kereskedelmi adatok vizs- gálatakor kiderül, hogy továbbra is az ilyen típusú államokra fóku- szál a pekingi diplomácia, az 1996-ban Jiang Zemin kínai elnök által 119 v ör ös z oL T án a Kína–Afrika együttműködés sikere érdekében deklarált öt alapelv (őszinte barátság, egyenlőség, szolidaritás és kooperáció, közös fej- lődés, jövőre irányultság) kihirdetése óta több mint 40 afrikai ország magas rangú vezetője tett látogatást Pekingben. A kontinens orszá- gainak zöme rendszeres résztvevője a Kína által szervezett együtt- működéseknek, az ázsiai állam és Afrika közötti kereskedelem össz- értéke pedig a 2000-es 10 milliárd dollárhoz képest 2008-ban már meghaladta a 100 milliárd dollárt, majd a válság időszakában bekö- vetkező enyhe csökkenést követően 2010-ben ismét átlépte a bűvös álomhatárt, túlszárnyalva a 110 milliárd dolláros összeget is. Kína gazdasági tevékenységét, az adott országok fejlődésére gyakorolt hatását érdemes a legnagyobb kereskedelmi partnereken keresztül vizsgálni, hisz Peking jelenléte, mind a gazdasági szek- tort, mind a fejlesztéspolitikát (elsősorban annak infrastrukturális beruházásokat érintő részét) tekintve ezekben az országokban a leg- nagyobb. 2009-ben Kína legjelentősebb gazdasági partnerei Angola (19 százalék), a Dél-afrikai Köztársaság (17 százalék), Szudán, Nigé- ria és Egyiptom (7-7 százalék) voltak, miközben olyan olajexportáló országokkal is mélyítette kapcsolatait, mint a Kongói Köztársaság vagy Algéria. Vizsgálatunkat érdemes a szubszaharai Afrika orszá- gaira szűkítenünk, mert Algéria (mely a kínai import 2,3 százalé- kát adja)12, és Egyiptom habár fontos partnerei Pekingnek, egy más adottságokkal rendelkező régió, az arab világ részének tekinthető, a Szaharától délre fekvő Afrika, más néven Fekete-Afrika – ha nem is olyan könnyedén – viszont egy egységként kezelhető. A Dél-afri- kai Köztársaság vizsgálatból való kihagyása is megfontolandó, hisz a pretoriai kormányzat sem a segélyekért (sokkal inkább remélt inf- rastrukturális fejlesztésekért) építi gazdasági kapcsolatait az ázsiai országgal, ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy a már idézett jelentés ellenére (mely szerint Afrika legdélibb, Fekete-Afrika vezető államában Kína megítélése a kontinensen egyedül álló módon nega- tívabb, mint az Egyesült Államoké) Peking vált a Dél-afrikai Köz- társaság legnagyobb import és export partnerévé 2009-re. 12 All Nations under Global Warming. Hope-Care Foundation. Elérés: http://www. all-creatures.org/hope/gw/01_nations%27_energy.htm 120 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? Kína gazdasági jelenlétét érintő rövid vizsgálatunkat tehát az alábbi államokon keresztül végezzük el: Szudán, Angola, Nigéria, a Kongói Köztársaság és a Dél-afrikai Köztársaság. Vizsgálatunk fő tárgyáról, „a szubszaharai vagy Fekete-Afriká- ról, erről a közel ötven államot magába foglaló nagytérségről (Mau- ritániát és Szudánt is ide számítva) nem könnyű általános megálla- pításokat tenni, az egyes országok széttartó fejlődése nagyobb táv- latokban valószínűsíthetően lehetetlenné is teszi az ilyen próbálko- zásokat. Az államok működésének zavara azonban olyan elterjedt jelenség, amiben a kontinens meglepő egységességet mutat”. (Búr, 2006: 194) Éppen e zavarok miatt a „gyenge állam” (weak state), az „államkudarc” (state failure), vagy a „bukott állam” (failed state) már az elmúlt évtizedekben is rendre visszatérő kifejezések voltak az Afrikával foglalkozó irodalomban. (Búr, 2009: 75) Témánk szem- pontjából nem is annyira az államfejlődési rendellenességekkel, sok- kal inkább azok meglétével kell foglalkoznunk, a nagyhatalmak és természetesen Kína szerepvállalása kapcsán ugyanis a legtöbbször felsorolt kritika ezen kiszolgáltatott államok kizsigerelése, előnyte- len kapcsolatokra való kényszerítése. Búr Gábor, a „gyenge” vagy „bukott állam” kifejezések haszná- lata kapcsán megjegyzi, hogy kutatók „az 1980-as években még első- sorban az afrikai államok „marginalizálódásáról” írtak, [...] akkori- ban elsősorban eladósodásuk kapcsán. [...] Ekkor jelent meg a „gyenge állam” fogalma, mint a gazdasági bajok kiküszöbölésére tett kudar- cos kísérletek eredménye [...]. Ez elsősorban a kontinens világgaz- dasági súlyának csökkenését írta le, mint Afrika virtuális lecsúszá- sát a világtérképről. A kérdés ekkoriban szinte kizárólag a humanitá- rius szervezetek problémája volt, főként ők szembesültek a segélyek állami és nem-állami megcsapolásának jelenségével, illetve a rosszul működő, vagy működésképtelen állam problémájával. 2001 szeptem- bere óta azonban ez alapvetően megváltozott. A legszegényebb, leg- inkább szétesett, vagy szétesőben levő államok politikailag és stra- tégiailag felértékelődtek, a biztonságpolitika érdeklődésének hom- lokterébe kerültek”. (Ibid. 76) Fontos azonban hozzáfűzni, hogy ez a változás nem csupán 9/11-hez, hanem a nyugati érdekek visszaszo- 121 v ör ös z oL T án rulásához (ezzel párhuzamosan pedig Kína térnyeréséhez) is fűző- dik. Ahogy Búr is megemlíti, sok kritika éri e kifejezéseket, valamint használatukat, „főként a ›bukott állam‹ bélyeget sérelmezve, amit a Bretton Woods-i intézményekkel, vagy éppen az USA kormányával nem kellőképpen együttműködő országokra sütöttek”. (Ibid.) Kína afrikai szerepvállalása, a fenntartható fejlődés kialakítá- sára/kialakulására vonatkozó kérdésünk kapcsán tehát mindenek- előtt ezen „gyenge” vagy „bukott államokat” kell vizsgáljuk, velük kapcsolatban mégpedig azt, hogy a nyilvánvalóan problémás állam- fejlődés ellenére a pekingi részvétel elősegíti-e bizonyos fokú fejlő- désüket. Ebből a szempontból is szerencsés választás ezen öt álla- mon keresztül megismerkedni az ázsiai térnyeréssel: Szudán, mint egyértelműen bukott állam, Nigéria, Angola és Kongó, mint gyenge, belső konfliktusoktól és súlyos strukturális problémáktól szenvedő államok, valamint a Dél-afrikai Köztársaság, mely „egyelőre a siker és a kudarc határán egyensúlyoz”. (Ibid.) Mielőtt azonban áttekintenénk Peking és a vizsgált országok bilaterális kapcsolatait, már most meg kell jegyezzük, hogy ezek az együttműködések természetesen a Kína–Afrika-kooperáció csupán egy (bár kétségkívül jelentős) szegmensét jelentik, a segély- és fej- lesztéspolitika ugyanis a kontinens további országaiban is jelentős tételt képvisel. A felsorolt országokkal fenntartott kapcsolatok bemu- tatását követően tehát indokolt kitérni Peking egyéb, a gazdasági kap- csolatokban nem feltétlenül jelentős afrikai beruházásaira is, hogy teljesebb képet kaphassunk a kínai jelenlét valós hatásairól, a számos fórumon hangoztatott afrikai fejlődés tényleges jelentéséről. Szudán13 Kína Szudánnal ápolt, sok tekintetben egyoldalúnak tűnő, a számos belső problémával küzdő országot részben kihasználó kapcsolata évek óta a nemzetközi közösség és különböző társadalmi szerveze- tek fókuszában áll, és kelt időről-időre kisebb-nagyobb sajtóvissz- hangot. Ráadásul az ázsiai óriás a Szudán nyugati felén található, az 13 E rész megírásának alapjául szolgált: Vörös Zoltán (2009): Olajban kötött házasság. Kína és Szudán kapcsolatának 50 éve. Afrika Tanulmányok. 3. évf. 3-4. sz. pp. 59–69. 122 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? emberi szenvedés fogalmával összekötött Dárfúr tartományban dúló konfliktus kapcsán is egyre többször szerepel a különböző hírolda- lak hasábjain, a térség számára tartós békét jelentő megoldás pedig a válság mérete és embertelensége, valamint főképpen Kína érintett- sége ellenére még nem született. A gyors diplomáciai kapcsolatfelvételt több mint 30 éven át szi- gorúan papíron létező, a két ország kormánya között évente megújí- tott szerződések követték. Az igazi áttörés az 1990-es években tör- tént, Peking energiaéhségének és Szudán „pária-állammá” nyilvání- tásának hatására. A kontinens legnagyobb államát már felosztották egymás között a nyugati olajvállalatok mire Kína megjelent, azon- ban az 1980-as évektől, a polgárháború kirobbanását és a soroza- tos emberi jogi incidenseket követően e beruházók-kitermelők kény- telenek voltak elhagyni Kartúmot, Washington döntésének megfe- lelően. A ’70-es, ’80-as évek politikai helyzete komoly biztonsági kockázatot jelentett a nyugati cégek és munkásaik számára, a déli lázadók gyakorta támadták az olajkutaknál dolgozó személyzetet. A hitelesség jegyében hozzá kell tenni nem is mindig ok nélkül, hiszen számos esetben érte kritika a befektetőket, mondván, a köz- ponti kormányzat fegyveres erői „egyengették” a terepet az olaj- munkások előtt, sőt, bizonyítékok szerint a fekete aranyért versengő cégek még leszálló és újratöltő állomásokat is biztosítottak a polgár- háborúban harcoló kormányerők helikopterei számára, elősegítve ezzel a „déli országrész és legfőképp az olajmezők megtisztítását”. Az említett döntések okán a szudáni olajmezők többségét ma ázsiai vállalatok birtokolják, egy-két kisebb, az országban már csak korlátozott munkát végző európai cég, a francia Total és a svéd Lundin mellett. Pekingnek tehát kapóra jöttek a nyugati emberi jogi aggályok és állami olajvállalata bevásárolta magát a szudáni piacra, ráadásul, elősegítvén a nagymértékű kínai felvásárlást, a nyugati befolyás jelentősen csökkent az említett érdekeltségek kivonulásá- val és háttérbe húzódásával. Napjainkban három jelentős ázsiai cég irányítja a szudáni olajpiacot: a kínai nemzeti olajvállalat (CNPC – China National Petroleum Corporation), a Petronas és az indiai ONGC, együttesen birtokolva a termelés több mint 90 százalékát. 123 v ör ös z oL T án Kína élen járt a próbafúrások kiterjesztésében és érdekelt volt az olaj mihamarabbi kitermelésében is. Az 1997-ben beindított olajbá- nyászat a megfelelő infrastruktúra hiányában ugyanakkor még hosz- szú hónapokig nem jelentett direkt profitot a szudáni kormányzat- nak. Az ország olajipara 1999. augusztus 30-án született meg, ami- kor az első tanker elhagyta az afrikai partokat, útjára indítva ezzel egy mindkét fél számára sikeres vállalkozást, megkoronázva a koráb- ban már élénkülő gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat, továbbá megpecsételve egy egész régió sorsát. 2007-re Szudán Afrika ötö- dik legnagyobb kőolajtermelőjévé lépett elő napi 434 000 hordós, 2008-ban már napi 523 000 hordós teljesítményével. A sikeres üzlet lehetősége újabb és újabb vállalatokat vonz a térségbe, miközben az ázsiai cégek egyre nagyobb területen kezdik meg, illetve folytatják a – korábban félbehagyott – kutatásokat. A szudáni – és aktuálisan a dárfúri – helyzet már évtizedek óta áll nyugati jogvédő szervezetek és civil mozgalmak tüntetéseinek kereszttüzében, a nemzetközi közösség – mondhatjuk gyenge és Kína által többnyire blokkolt – próbálkozásai pedig nem képesek megakadályozni az ártatlanok tízezreinek halálát. Több sikertelen, eleve elvetélt kísérlet után 2007-ben döntés szü- letett egy ENSZ BT határozat megalkotásáról. A kezdeményezés érdekessége, és természetesen Peking által kiemelt jelentősége, hogy az a BT kínai elnöksége alatt született meg. Természetesen a kínai döntéshozók figyelembe vették a fokozódó nemzetközi felháboro- dást, mely a 2008-as olimpiai játékok közeledtével igen kínossá vált számukra, és számba vették lehetőségeiket is a szudáni kapcsolatok további békés fenntartására. A mind a 15 tag által elfogadott hatá- rozat végül egy jelentősen „kicsontozott” verzióban került a dön- téshozók elé. A határozattal létrehozott Közös Afrikai Unió–ENSZ Dárfúri Hadművelet (UNAMID) 26 000 fős létszámmal, újbóli meghosszabbítással 2011. július 31-ig kapott mandátumot.14 A meg- bízatás szerint a résztvevőknek kötelességük megvédeni az ártatla- nokat, mely érdekében katonailag is felléphetnek a fegyveres táma- 14 A misszióról részletesen annak hivatalosan honlapján olvashatunk: http://unamid. unmissions.org/ 124 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? dók ellen, a leírtak alapján azonban a kartúmi kormánnyal fennálló konfliktust politikai úton, fegyveres beavatkozás nélkül kell ren- dezni. A kezdeti éveket követően elmondható, hogy Kína bizonyos fokig átértékelte szerepét Szudánban. Vélhetően ebben a kérdés- ben fordulópontot jelentett az olimpia, a világjátékok közeledtével ugyanis médiafelületet kaptak olyan jogvédő szervezetek, sőt orszá- gos elismertségnek örvendő politikusok, akik a pekingi rendezvény bojkottjára szólítottak fel, nem utolsósorban a dárfúri vérengzések hallgatólagos – és persze fegyverrel történő – támogatása miatt. Kína számára Szudán a harmadik legnagyobb kereskedelmi partner a kontinensen Angola és a Dél-afrikai Köztársaság után. A CNPC a szudáni olajpiac több mint 40 százalékát birtokolja, ezzel a legnagyobb vállalat az országban, az itt kitermelt olaj Kína fogyasztásának 7 százalékát teszi ki. Egy ekkora piacnak a kiesése pótolhatatlan lenne a jelenlegi viszonyok között, ezért Kínának egyensúlyoznia kell a különböző érdekek sodrában. Angola Az angolai polgárháború a kontinens egyik legsúlyosabb konflik- tusai közé tartozott, a majd három évtizeden keresztül tartó szem- benállás végül 2002-ben ért véget. A pusztítás nyomorba döntötte a társadalmat és szinte teljesen tönkretette az infrastruktúrát. A fel- lelt kőolajkészleteknek köszönhetően ugyanakkor a volt portugál gyarmat öt éven belül a szubszaharai Afrika legsikeresebb gazdasá- gai közé emelkedett, elsősorban a rekord magas olajárak következ- tében. Az Energy Information Administration (EIA) szervezet ada- tai alapján a Szaharától délre elhelyezkedő országok közül immáron Angola termeli ki a legtöbb olajat, 1,8 millió hordót naponta, meg- előzve Nigériát is (noha amerikai, az OPEC-től eltérő adatok sze- rint a nyugat-afrikai ország termelése naponta 2,28 millió hordó). Angola gazdasági (GDP-ben számolt) növekedése éveken át kima- gaslott nem csupán az afrikai, hanem a világ összes állama közül: 2005-ben 20,6, 2006-ban 18,6, 2007-ben 21,1, míg 2008-ban 13,4 százalékos növekedést ért el. 125 v ör ös z oL T án A kitermelt olajmennyiség nagyjából 90 százalékát azonmód exportálja a délnyugat-afrikai ország, elsősorban két partneré- nek: az Egyesült Államoknak (535 000 hordó naponta) és Kínának (500 000 hordó naponta)15, jelentős helyet elfoglalva ezzel a két hata- lom importpartnereinek listáján, egyúttal mutatva: Washington és Peking kontinensen folytatott versengése az olajért nem ismer hatá- rokat. A polgárháborúból frissen kikerülő országért megindult a hatalmi versengés: Kína elsősorban feltételek nélküli hiteleivel és infrastrukturális fejlesztéseivel igyekszik mélyíteni kapcsolatait, miközben az USA a hatodik legnagyobb importpartnerének számító országot a nyugati értékeknek megfelelően segélyekkel, többnyire az IMF által diktált feltételekhez kapcsolt pénzügyi szubvenciókkal, valamint az olajkitermeléssel összefüggő tőkebefektetésekkel igyek- szik támogatni. Kína szerepvállalása természetesen Angolában sem újkeletű, a polgárháború ideje alatt elsősorban szoros védelmi együttműködés alakult ki a két ország között, azaz Peking fegyverrel látta el a har- coló UNITA16 csapatait. A kooperáció az 1990-es, de még inkább a fegyverszünet kimondását követő években mélyült el igazán, kiszé- lesítve a meglévő kapcsolatokat kétoldalú gazdasági, szoros bilate- rális szövetséggé. A kínai miniszterelnök 2006-os angolai látogatásakor Dos Santos elnök, kinyilvánítva országa együttműködési szándékát Pekinggel annyi mondott: Kína nyersanyagot akar, mi pedig fejlődést. (Campos – Vines, 2007) Miközben az Egyesült Államok a 2000–2006 között eltelt időszakban 12 milliárd dollárnyi (szinte kivétel nélkül az olaj- iparhoz kapcsolódó) tőkebefektetést vitt véghez Angolában17 és (a fejlett államhoz köthetően) az IMF 2009-ben döntött 1,4 milliárd dollárnyi kölcsön odaítéléséről18, addig Kína is megközelítette ezen befektetések összegét, ráadásul azokat az angolai kormány által fon- 15 US Energy Information Administration: Angola. Elérés: http://www.eia.doe.gov/ cabs/Angola/Oil.html 16 União Nacional para a Independência Total de Angola, magyarul: Nemzeti Egy- ség a Teljes Felszabadításért, Angola egyik legfontosabb politikai pártja. 17 2008 Investment Climate Statement – Angola. US Department of State. Elérés: http://www.state.gov/e/eeb/ifd/2008/100819.htm 18 CIA, The World Factbook, 2010. 126 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? tosnak tartott infrastruktúra-fejlesztésekbe ruházta be illetve ked- vezményes hitelek formájában ítélte meg. Pekingi részről ezen hite- lek és egyéb tevékenységekhez köthető finanszírozások megközelí- tik a 10 milliárd dollárt. (Ibid.) A kereskedelmi kapcsolatokat tekintve ugyanakkor szemet szúr, hogy miközben az Egyesült Államokat követően Angola második legnagyobb exportpartnere Kína, az import területén nem áll ilyen jól az ázsiai hatalom, Luanda ugyanis sikeresen diverzifikálja beho- zatalát és bár 25 milliárd dolláros összkereskedelmi értékkel Angola Kína legfőbb afrikai partnere, mégsem dominálja a keleti hatalom előbbi export és import piacait, ráadásul a nyugati közvetlen tőkebe- fektetések (FDI) jócskán meghaladják Pekingét. (Ibid.) Nigéria Nigéria a nyugat-afrikai régió vezető, számos belső és etnikai konf- liktussal küzdő állama, a kontinens egyik legnagyobb gazdasága, s noha GDP-jének nagy hányadát a szolgáltatások adják, gazdasági fejlődésének motorja az olajra épülő export-tevékenység. Utóbbi jelenség legfőbb problémája, hogy a nigériai export 95 százalékát az olaj képviseli, mely az aránylag nagy ütemű fejlődés ellenére komoly kétséget ébreszthet, figyelembe véve az olajmezők néhány évtize- den belül történő kimerülését. A készletek azonban még tartanak, további 37 milliárd hordónyi tartalékot rejt a föld mélye19, az olaj- importőr országok tehát valamennyien jelen vannak, hogy kiaknáz- zák a lehetőségeket. Természetesen az ország fő export-partnere az Egyesült Államok, az olaj (tehát lényegében az ország exportjának) 42 százaléka Washingtonba megy, további 24 százalék célpontja az Európai Unió, 10 százalékot India importál, 10 százalékon további ázsiai államok, köztük Kína osztozik, míg 4 százalékot a Dél-afrikai Köztársaság vásárol fel.20 Kína azonban növelni igyekszik részese- dését a nigériai olajexportból, mely cél eléréséhez folyamatosan erő- síti pozícióit Abujában. 19 US Energy Information Administration: Nigeria. Elérés: http://www.eia.doe.gov/ cabs/Nigeria/Oil.html 20 Uo. 127 v ör ös z oL T án Peking az 1971-ben létesített diplomáciai kapcsolatokat köve- tően, az új évezred első éveiben kezdte aktivizálni magát Nigériá- ban, ahogyan a kontinens más államaiban is. Természetesen fő cél- ként az óriási készletekben való részesedést tűzte maga elé, persze a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fontosságának hangoztatása mel- lett. 2004 és 2006 között a politikai-diplomáciai gépezet nagyon fel- pörgött, számos magas szintű találkozót tartottak, hol Afrikában, hol Kínában, melyek alkalmával egymás fejlődésének ösztönzésén túl, kereskedelmi egyezményeket is kötöttek. A nigériai kormány egyik első lépése Peking „tesztelése” volt, a nyugati kormányok ugyanis nem járultak hozzá fegyverek eladásához, hogy a hadsereg sikeresen vegye fel a versenyt a Niger deltavidékén mindennapossá váló agresszióval szemben. Peking természetesen segített Abujának, melynek eredményeként a kialakuló kapcsolatok végül átterjedtek a telekommunikáció és az űrprogram területére is. A két ország közötti gazdasági kapcsolatok is mélyültek, az 1998-as 384 millió dollárhoz képest 2009-ben már 6,3 milliárd dol- lár21 volt a két fél bilaterális kereskedelemi értéke, az üzlet (egyelőre) egészségtelen jellegét azonban mutatja, hogy ebből 5,4 milliárd dol- lárt Kína Nigériába irányuló exportja tett ki, míg a fordított irányú kereskedelem 900 millió dollár volt, ugyanis Peking az olajexportból továbbra is alig részesedik. A kínaiak azonban türelmesek, hiszen az olajiparba történő befektetéseik hamarosan megtérülhetnek: 2009-ben kezdődtek tár- gyalások a nigériai tartalékok 1/6-ának kínai kézbe kerüléséről22, döntés azonban az élénk nyugati tiltakozás miatt nem született – egyelőre! Olusegun Obasanjo (akkor hivatalban lévő) nigériai elnök ugyanis már 2006-ban kimondta: „Szerintünk ebben az évszázad- ban Kína vezeti majd a világot […] és amikor [Peking] irányít majd, mi közel, mögöttük akarunk lenni.” A kínai hitelek és befektetések pedig meghódítják az országot, sok esetben segítve a fenntarthatóbb 21 Uzor, Naomi: Nigeria: Bilateral Trade with China, Increased by 76,3 percent. allafrica.com. Elérés: http://allafrica.com/stories/201006231056.html 22 Foster, Peter: China seeks a sixth of Nigeria’s oil Reserves. The Telegraph. Elérés: http://www.telegraph.co.uk/finance/china-business/6241570/China-seeks-a- sixth-of-Nigerias-oil-reserves.html 128 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? fejlődést. A pekingi tőkebefektetések ugyan a nyugati invesztálá- sokhoz képest eltörpültek (Ogunkola – Bankole – Adewuyi, 2008: 4) a 2006-os időszakot megelőzően, az utóbbi években ugyanak- kor masszív tőkeáramlás figyelhető meg az ázsiai állam részéről. Néhány példa: első körben 2,5 milliárd dolláros támogatás a nigé- riai vasút teljes felújításához (a projekt tartalmazza számos új sza- kasz építését is és az ország összes városát rácsatolja majdan a rend- szerre, becsült hosszúsága mintegy 7 800 km lesz), mely ráadásul egy kínai vállalat kivitelezésében fog elkészülni. Egyéb infrastruk- turális fejlesztések mellett vízi erőműveket is építenek, az Adamawa város mellett sorra kerülő beruházást 2,5 milliárd dollárral támo- gatják. Mindeközben igyekeznek olajmezőket is vásárolni, a Niger deltavidékénél 2,7 milliárd dolláros befektetéssel jutottak területhez. Kínai források szerint az utóbbi években a pekingi kormányzat 7,24 milliárd dollárnyi befektetést hajtott végre Afrika legnépesebb álla- mában, mintegy 30 000 munkahelyet teremtve. 2009 év végén ugyan mélypontra kerültek a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok 30 Kínában fogva tartott nigériai halála miatt, de 2010 tavaszán megaüzlet köttetett a felek között: Peking vállalta, hogy 23 milliárd dollár értékben három olajfinomítót épít az országban 23, megszüntetve Nigéria függőségét az importált olaj- tól (finomító-kapacitás híján ugyanis importálnia kellett Abujának, éves szinten 4-5 milliárd dolláros extra kiadást kreálva). A fejlett államoknál mindig süket fülekre találtak a nigériai illetékesek az olajfinomítók ügyében, Peking lépése viszont egyrészt megszaba- dítja a nyugat-afrikai államot az import-függőségtől (és természete- sen a nyugati államokat az export-bevételektől) egyúttal pedig előse- gíti a kínai érdekek még aktívabb megjelenését, a 2009-ben megkez- dett koncesszió-tárgyalások sikeres befejezését, tehát Peking nigé- riai térnyerését. Ahogy ugyanis egy illetékes fogalmazott: „Ez üzlet, mely ugyanakkor cserébe jóindulatot szül”.24 23 Swartz, Spencer – Hall, Simon: Nigeria, China Sign Major Oil Deal. The Wall Street Journal. Elérés: http://online.wsj.com/article/SB1000142405274870346040 4575243892823004542.html 24 Uo. 129 v ör ös z oL T án Kongói Köztársaság Ahogyan szinte az összes afrikai országgal, a Kongói Köztársaság- gal is már a hatvanas évek elején felvette a diplomáciai kapcsolatokat Peking, s a kétoldalú együttműködések „megújítására” avagy valódi elmélyítésére Brazzaville esetében is a 21. század első évtizedében került sor, Wen Jiabao miniszterelnök 2006-os látogatását köve- tően, noha egészen a polgárháború kirobbanásáig ugyan segélyek- kel (stadion- és erőmű-építésekkel), de jelen volt Kína az országban. A zavaros években megszakadtak egy időre a kapcsolatok (szembe- menve valamelyest azzal a tévhittel, hogy Peking minden áron fenn- tartja érdekeltségeit), majd a választásokat követően újra megindul- tak az együttműködések. Az 1999 decemberéig tartó polgárháború lezárását követően szinte azonnal helyreállították a többpártrendszer intézményét az egykori francia gyarmaton, a 2002-es választásokon valójában mégis csak egyetlen jelölt indulhatott, miközben az alkot- mányt pedig egyoldalúan módosította a kormányzó többség, óriási hatalmat adva az elnök, Denis Sassou Nguesso kezébe. Számos afrikai országhoz hasonlóan a Kongói Köztársaság is 1,5 milliárd hordós olajtartalékaira alapozva igyekszik fejlesztéseket végrehajtani, kitermelése napi 350 000 hordó, ráadásul 2011-re vár- hatóan még tovább nőhet ezen adat, akár 370 000-re, elérve a kiter- melés maximális mértékét.25 2006-ot megelőzően az olaj nagy részét még nyugati államok importálták, a kínaiak által vásárolt, majd fel- tárt mezőknek köszönhetően azonban a visszaeső kitermelés újra növekedni kezdett, megsokszorozva a Pekingbe tartó szállításo- kat is. A kormányzat tehát igyekezett kelet, főként Kína felé nyitni, aminek jegyében az ázsiai óriás a 2000-es évek elején (250 000-280 000 hordós kitermelés mellett) importált napi 20 000 hordó helyett, 2006-ot követően már az exportált kőolaj 46 százalékát26 szállí- 25 Valdmanis, Richard: Oil Boosts Congo Republic Growth, Spending a worry: IMF. International Business Times. Elérés: http://www.ibtimes.com/arti- cles/63908/20100920/oil-boosts-congo-republic-growth-spending-a-worry-imf. htm 26 Energy Profile of Congo-Brazzaville. The Encyclopedia of Earth. Elérés: http:// www.eoearth.org/article/Energy_profile_of_Congo-Brazzaville#gen4 130 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? totta a közép-afrikai államból.27 Az egyoldalúan olajra épülő gaz- daság azonban nem képes a társadalmi, szociális folyamatok erősí- tésére, s bár a szubszaharai térség többi államának átlagához képest a Kongói Köztársaság HDI28 mutatói kedvezőbbek, az ország még- sem tud számottevő fejlődést stabilizálni, a társadalom 70 százaléka egy 2006-os adat szerint továbbra is a szegénységi küszöb alatt él, a lakosság majdnem fele érintett a munkanélküliség által és csupán 30 százaléka jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz.29 Az olajkészletek pedig rohamosan fogynak, a korrupció áthatja a közigazgatást és hiába a 2010–2011-es évekre várt (10,6 és 8,7 száza- lékos) rekord GDP-növekedés30, valamint az adósságok elengedése, az ország infrastruktúrája még mindig romokban, az egyre nehe- zebbé és költségesebbé váló olajkitermelés pedig már csak évekre képes táplálni a – kizárólag – gazdasági fejlődést. Kína a Kongói Köztársasággal meglévő bilaterális együttműkö- désében is alkalmazza sajátságos fejlesztéspolitikáját, olyan infra- strukturális és lakossági energia-szektort érintő beruházásokat vég- rehajtva, melyek segítik/segíthetik a belső kereskedelem fellendülé- sét, valamint növelhetik az emberek jólétét. Az országban uralkodó összevisszaságot ugyanakkor jól jelképezi az a kínaiak által épített vízerőmű Imbouolunál31, mely nem képes rendeltetésének megfe- lelően energiát termelni a főváros számára, mivel nincs kiépítve a szükséges vezetékrendszer. Kína és a közép-afrikai ország közötti gazdasági kapcsolatok az olajimportálás felfutását követően, 2001-től indultak igazán növeke- désnek. 2005-ben a két állam közötti összkereskedelem volumene elérte a 2,4 milliárd dollárt, melyből 2,2 milliárdot a Pekingbe irá- 27 China’s Oil Rush in Africa. IAGS Energy Security. Elérés: http://www.iags.org/ chinainafrica.pdf 28 A Humán Fejlettség Indexe (Human Development Index). 29 Bhattacharya, Rina – Ghura, Dhaneshwar (2006): Oil and Growth int he Republic of Congo. IMF Working Paper. Elérés: http://www.imf.org/external/pubs/ft/wp/ 2006/wp06185.pdf 30 Valdmanis, Richard: Oil Boosts Congo Republic Growth, Spending a worry: IMF. International Business Times. Elérés: http://www.ibtimes.com/articles/63908/ 20100920/oil-boosts-congo-republic-growth-spending-a-worry-imf.htm 31 Uo. 131 v ör ös z oL T án nyuló export tett ki. Az afrikai állam elnöke 2010-ben Shanghajban, Hu-Jintaóval való találkozása során elmondta, országa kész tovább erősíteni az együttműködéseket Pekinggel, egyúttal megköszönte Kína Afrikának nyújtott önzetlen segítségét.32 Dél-afrikai Köztársaság Afrika legdélebbi államának helyzete eltér mind a szélsőségesen negatív Szudán, mind az olajkincsükre támaszkodó országok hely- zetétől. Az apartheid rendszer bukása óta ugyanis Dél-Afrika gazda- ságilag megerősödött (a súlyos társadalmi problémák ellenére) és a multipoláris világ egyik regionális központjává vált. Jelentős olajtar- talékokkal nem rendelkezik, exportját főleg nemes- és színesfémek teszik ki. Mint a Pew Global fentebb említett felméréséből tudjuk, Dél-Afrika volt az egyetlen a megkérdezett tíz ország közül, ahol az Egyesült Államok afrikai szerepvállalását kedvezőbbnek ítélték, mint Kínáét. Ennek ellenére az elmúlt években meglepő folyamatok játszódtak le a Dél-afrikai Köztársaság partneri körében és Peking vált az afrikai állam legnagyobb gazdasági partnerévé. Nem indokolt tehát sem a „bukott”, sem a „gyenge”, sem a „sérü- lékeny” jelző használata Dél-Afrika esetében, a kínai térnyerés mégis meggyőző, szilárd nyugati kapcsolatokat utasított maga mögé. A Jacob Zuma vezette pretoriai kormányzat ugyanis elkötelezett a Dél–Dél kapcsolatok maximális kihasználása iránt, 2010-ben pedig felkereste a BRIC-országokat33, stratégiai partnerségi megállapodá- sokat kötve. Kína és a Dél-afrikai Köztársaság összkereskedelme 32 Hu Jintao Meets with President of the Republic of Congo Sassou Nguesso and Presi- dent of Gabon Ali Bongo. Consulate General of the People’s Republic of China in San Francisco. Elérés: http://www.chinaconsulatesf.org/eng/xw/t689580.htm 33 Brazília, Oroszország, India és Kína együttműködését rövidíti a BRIC akroníma, melyet Jim O’Neill használt először 2001-ben. Azóta valódi együttműködés lát- szik kibontakozni a négy ország között, melynek első jelentős eseménye a 2009 júniusában megtartott csúcstalálkozó. Medvegyev orosz elnök meghívását elfo- gadva, Lula (akkori) brazil elnök, Hu Jintao kínai elnök és Manmohan Singh indiai miniszterelnök olyan deklarációt fogadtak el házigazdájukkal közösen, amely egy új, multipoláris és igazságosabb világrend megerősítését célozza – ter- mészetesen ezen új „politikai klub” hathatós szerepvállalásával. 132 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? 2009-ben elérte a 16,3 milliárd dollárt34 (a 2008-as 17,8 milliár- dot követően35), Pretoria azonban kénytelen kereskedelmi deficit- tel szembenézni. A Kínából érkező áruk értéke ugyanis jóval meg- haladja az export értékét, és noha az utóbbi években, felismerve ezen egészségtelen folyamatokat, kezd kiegyenlítődni az arány, egy- előre még mindig nem nevezhető „kölcsönösnek”. Az afrikai kon- tinens legfejlettebb államának nyitása Kína felé tehát más okok- kal magyarázható, noha hasonló részeredményekkel – a piac kínai árukkal történő elárasztásával, a textilipar hanyatlásával – jár, leg- alábbis rövid távon biztosan. Pretoria, afrikai szinten stabil gazda- sága ugyanis nagy eséllyel lép be a kínai piacokra. És bár a BRIC- országok közé vágyó Dél-afrikai Köztársaság a kontinens kapu- jává válna, elősegítve a kínai érdekeket, gazdasági lépései, a rozsda- mentes acél exportját tiltó határozat (illetve vizsgálat)36 felfüggesz- tése mind-mind a kínai befektetések előmozdítása érdekében tör- ténnek, bízva a kontinens-szerte tapasztalt infrastrukturális beru- házásokban (Zuma egy 30 milliárd dolláros, kínaiak által finanszí- rozott vasút-fejlesztési tervvel utazott 2010 nyarán Pekingbe) vala- mint erőmű-építésekben (egy atomerőmű szintén szerepelt az afrikai elnök kívánság-listáján).37 Kína és öt kiemelt afrikai partnere gazdasági-politikai együttműkö- déseinek áttekintése, e kapcsolatok hosszú adattáblákat nélkülöző, ugyanakkor az alapvető jellemvonásokat, azok tipikus jegyeit kidom- borító, a kínai fejlesztések olykor sémaszerűen alkalmazott beruhá- zásait példákkal illusztráló bemutatását követően látható, hogy az ázsiai hatalom afrikai jelenlétének egyik legfontosabb oka a nyers- 34 Nkosi, Bongani: South Africa-China trade ties to strengthen. Media Club South Africa.com Elérés: http://www.mediaclubsouthafrica.com/index.php?option=com_ content&view=article&id=1920:china-230810&catid=45:economynews&Ite mid=114 35 China welcomes South Africa’s trade decision on Chinese products. People’s Daily Online. Elérés: http://english.peopledaily.com.cn/90001/90776/90883/6588705.html 36 Uo. 37 South Africa-China trade ties: President Zuma bids to shore up ‚Gateway to China’ status. The Christian Science Monitor. Elérés: http://www.csmonitor. com/World/Africa/Africa-Monitor/2010/0825/South-Africa-China-trade-ties- President-Zuma-bids-to-shore-up-Gateway-to-China-status 133 v ör ös z oL T án anyagok és ásványkincsek importálása, a Kínába irányuló kereske- delem 79 százalékát ezek a termékek teszik ki. Most felejtsük el egy rövid időre a kizsákmányolás témakörét, azt hogy vajon az ásvány- kincsek még nagyobb mértékű kitermelését elősegítő, a gazdasági növekedést serkentő, ugyanakkor a társadalom és a helyi vállalkozá- sok helyzetét nem javító infrastrukturális beruházások mennyiben segítik az adott afrikai államok fenntartható fejlődését, és foglalkoz- zunk ezzel később, mert e dilemma összetettebb és mindenképp egy tágabb kontextusba helyezést igényel. Előbb, a pekingi térnyerés teljességét bemutatandó, térjünk ki röviden a fentebb már említett, az ezredforduló óta három esztendő- ként megrendezésre kerülő Kína–Afrika Együttműködési Fórumra (FOCAC)38, mely terepet ad a még szélesebb körű kapcsolatoknak. Tekintsük át, milyen egyéb területeken van még jelen Kína a kon- tinensen, mellyel veszélyezteti az évekkel korábban megtelepedett nyugati érdekeket, s pontosan mik is azok a különbségek a kínai és a fejlett világ által folytatott Afrika-politikában, melyek sokkalta ver- senyképesebbé és elfogadottabbá teszik Pekinget az afrikai állam- és kormányfők, valamint, megint csak utalva a már említett Pew Global felmérésre, a társadalom körében is. A magas szintű politikai vezetők részvételével tartott csúcsokon Peking részt vállal az afri- kai fejlesztési célok konszenzusos megfogalmazásában is, nem csu- pán diktálva a feltételeket, hanem meghallgatva az afrikai vezetők igényeit is. Erre egy nagyszerű példa a vidéki iskolák építése: Kína a 2006-os pekingi találkozón vállalta száz ilyen oktatási intézmény felépítését 2009-ig. A kínai nyilatkozatok szerint ez meg is történt, a megvalósítás folyamán ugyanakkor problémaként merült fel, hogy az afrikai államok képtelenek voltak tanítókat biztosítani a képzés- hez, ezért, afrikai kérésre, Kína a 2009-es találkozón már a tanítók felkészítését is bevette az általuk támogatandó célok közé.39 A FOCAC „segítségével […] Kína egy helyen és egyszerre min- den fontos félnek, tehát hatékonyan, tudja mindennemű afrikai tevé- 38 A fórumról ld. részletesen Tarrósy (2008), pp. 85–87. 39 Forum on China-Africa Cooperation Sharm El Sheikh Action Plan (2010–2012). FOCAC. Elérés: http://www.focac.org/eng/dsjbzjhy/hywj/t626387.htm 134 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? kenységét úgy feltüntetni, hogy azok emeljék saját imázsát, vagy bizonyos esetekben kevésbé csorbítsák azt. A gyakorlati haszna ter- mészetesen vitathatatlan a szervezetnek, hiszen legalább három- évente összehozza a fő döntéshozókat, ezen kívül egyúttal kiváló górcsöve is a kínaiak afrikai jelenlétének és tevékenységének.” (Szentesi, 2009: 22.) Az együttműködési fórum sikere töretlen és példamutató, a 2009-es Sarm el-Sejk-i fordulón 49 afrikai ország állam- és kormányfője vett részt, az újabb közös célkitűzések lefe- dik az infrastruktúra-fejlesztés, a gazdaság, az oktatás, az egész- ségügy és a kultúra teljes területét. Fontos és előremutató eredmé- nyei voltak a konferenciának mindenekelőtt a mezőgazdaság terüle- tén, de az újabb hitelelengedések, valamint annak bejelentése, hogy a Kínába exportált áruk nagy részére, 95 százalékára nem vetnek ki vámot, ezáltal még versenyképesebbé téve azokat az ázsiai piacon, igen csábítónak tűnnek az afrikai országok számára. A mezőgazdasági együttműködés jelentősége a „világ és Kína élelmiszerhelyzetéből fakad. Nevezetesen abból, hogy világmérték- ben egyre inkább növekszik a (fizetőképes) kereslet a mezőgazda- sági termékek és az élelmiszerek iránt, ami ezen termékek áremel- kedéséhez vezet(ett). Ebben jelentős szerepet játszik a kínai keres- let emelkedése, amivel a hazai termelés egyre kevésbé képes lépést tartani. Következtetésképpen Kínának nemcsak az energia és nyers- anyagok iránti ›éhsége‹ növekszik jelentős mértékben, de az élelmi- szerek iránti is. Mivel a hazai termelési potenciál erőteljesen behatá- rolt, így elképzelhető, hogy olyan országok felé tekint, ahol az agrár- lehetőségek megvannak, de megfelelő befektetések, technológia hiá- nyában nem tudnak realizálódni. S itt jön be a képbe Afrika, ahol korántsem akkora a ›népességnyomás‹, mint például Kínában vagy Indiában. Így elképzelhető, hogy Kína stratégiai gondolkodásában Afrika, mint potenciális ›kenyereskosár‹ szerepel.” (Hernádi, 2009: 219) A negyedik találkozón megegyezés, illetve kínai felajánlás szü- letett arról, hogy a mezőgazdasági technológiák bemutatását végző központok számát húszra növelik, és 2000 szakembert képeznek ki, hogy segítsék a kontinens mezőgazdasági céljait. 135 v ör ös z oL T án Természetesen az energiahordozók kiaknázása valamint a mező- gazdasági kapcsolatok stabil mélyítése mellett gyümölcsöző a keres- kedelmi és befektetői partnerség is a kontinens számos országával: „Ilyen például a fakitermelés Egyenlítői-Guineában és Libériában, gyapot- és szizáltermesztés Tanzániában, a közlekedési infrastruk- túra fejlesztése Botswanában, új textilipari befektetések Zambiá- ban és Kenyában, valamint korszerű telekommunikációs rendsze- rek kiépítése Dzsibutiban és Namíbiában. A kínai kormány tizenegy Kereskedelemfejlesztési Központot hozott létre a kontinens külön- böző pontjain, valamint a hazai vállalkozásokat is serényen báto- rítják arra, hogy afrikai kereskedelmi kapcsolataik fejlesztésén és befektetéseken gondolkodjanak. Negyvenkilenc afrikai országban több mint nyolcszáz kínai cég folytat üzleti tevékenységet, közü- lük négyszáznyolcvan tagja afrikai cégekkel közösen létrehozott vegyesvállalatoknak.” (Alden, 2010: 26) A Kínát érő kritikák Peking afrikai kontinensen történő terjeszkedését számos kritika éri, hol a fejlett államok, hol az afrikaiak részéről. E vélemények többsége megkérdőjelezi Kína missziójának pozitív oldalát, egyol- dalúan negatívnak beállítva az ázsiai hatalom lépéseit. 1) Az egyik, már többször érintett, minket leginkább érdeklő kri- tika Kína Afrikában folytatott tevékenységének valós céljait fir- tatja. Ezek a vádak ugyanis azt állítják, Peking szinte kizáró- lag a különböző nyersanyagok kitermelése miatt érdeklődik, és elsősorban az ásványokban gazdag országok felé nyit, növekvő kereskedelmi rátái pedig a kizsákmányolás egy újabb formá- ját jelentik, a történelmi távlatokban már amúgy is „lecsupaszí- tott” államok számára. Nézeteik szerint a sokszorosára duzzadó kereskedelmi mérleg csak is ezt támasztja alá, vagyis a kontinens piacainak elárasztását kínai termékekkel, illetve Afrika termé- szeti kincseinek egyre nagyobb arányú kitermelését. Lényegében a tanulmány fő kérdése felfűzhető erre a vitatott aspektusra: csakis a kizsákmányolás és piackeresés Peking terve, vagy (természetesen nem végletekig cáfolva e célokat) mindezek 136 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? mellett vannak jótékony hatásai is Kína politikájának? Mielőtt megpróbálnánk válaszolni erre az összetett kérdésre egy, remél- hetőleg mindenre kiterjedő konklúzió formájában, előbb nézzük meg, vajon a nyugati államok afrikai tevékenysége miben külön- bözik Pekingétől, és ugyanebben a formátumban soroljuk fel a többi kritikát is. Ami Kína fő partnereit, valamint a gazdasági együttműködések megszaporodását illeti, az Egyesült Államok is növelte 2008-ban a szubszaharai Afrikával folytatott kereskedelmét, a pénzügyi adatok mellett ugyanakkor érdekesebb, hogy a Pekinget az afri- kai államok kihasználásáért kritizáló nyugati hatalom is azok- ban az államokban van (a gazdasági racionalitásnak megfele- lően) leginkább jelen, ahol a nyersanyag koncentrálódik, tehát Nigériában, Angolában, a Kongói Köztársaságban, Egyenlí- tői-Guineában és Csádban. Ráadásul ezen országok mindegyi- kére ráhúzható a már jelzett „gyenge” vagy „bukott állam” kife- jezés. A fejlett világ problémája Peking e térségekben való jelen- létével a kínai segélypolitika jellegzetességéből fakad. Mint lát- tuk, Kína direkt módon nem vár el semmit a segélyekért és fej- lesztésekért cserébe (természetesen indirekt módon kifizetődik áldozatvállalásuk a bővülő gazdasági és kereskedelmi kapcso- latok révén), miközben a nyugati kormányzatok és intézmények komoly feltételeket szabnak. Peking nem követel demokratizá- lódási folyamatokat, az emberi jogi helyzet javulását, tehát nem köti feltételekhez a segítséget. Az Egyesült Államok (valamint az európai hatalmak) szerint ezzel gátolják a fejlődést, mert az IMF és a Világbank meghatározott programjai mind a politikai, mind a gazdasági, mind a pénzügyi szektorban segítik ezen államok talpraállását és fejlődését. A már tárgyalt Strukturális Alkalmaz- kodási Programok azonban nem így működtek a valóságban, sőt az érintett szektorok visszaesése mellett kiszolgáltatták a helyi piacokat az elsősorban amerikai termékeknek. Érdemes idézni Suha Györgyöt egy, a nyugati jelenlét hatásait bemutató rész erejéig: „Aktuális példa a lakosság felfegyverzése, az erősza- kos konfliktusok és a nyugati katonai beavatkozás közötti össze- 137 v ör ös z oL T án függésre az Afrika szarvában, a szomáliai térségben zajló kaló- zok elleni küzdelem. Az országgal kapcsolatban lassan feledésbe merül, hogy a ’80-as években az akkori Szomália hitelválságba került és az IMF strukturális átalakítási programjainak köszön- hetően (vagy éppen annak ellenére) teljes államcsőd következett be. Az állami alkalmazottak nem kaptak fizetést, többek között a szomáli felségvizek is parti őrség nélkül maradtak. A kiala- kult helyzetben európai halászflották szinte üresre halászták ezt a területet, elvonva ezzel a helyiek megélhetését. Napjainkra ez a két csoport (egykori állami alkalmazottak és felfegyverzett halá- szok) teszi ki a kalóztársadalom nagy részét. A helyzet gyöke- reinek feltárása és kezelése helyett a restrikció, NATO-erők és különféle nemzetek hadihajói jelentek meg a térségben. A fenti eset tanulmányozása alapján ki lehet jelenteni, hogy a katonai jelenlét inkább szükséges előfeltétele annak, hogy a létező sze- génységi állapotokat fenntartsák, és nem annak felszámolását célozza. Hosszabb távon vélhetően nem szolgálja a nemzetközi közösség érdekeit, hogy számos EU és OECD fórumon kijelen- tették: a ›stabilizáló export‹ a fejlesztési politika legfontosabb eleme. Ez az alapja annak, hogy a stabilizációt elősegítő intéz- kedéseket szegénység elleni harcként definiálják, így az előbbiek finanszírozása legitimmé válik.” (Suha, 2009: 212) 2) Fontos külön kitérnünk Szudán esetére, mint láthattuk, a dikta- tórikus rezsim kihasználva Peking diplomáciai segítségét, fenn- tartja hatalmát, Peking ezzel egyúttal két olyan konfliktust is „táplál” melyben ártatlan civilek százezreit ölik meg kormányka- tonák vagy a kormány megbízásából portyázó milíciák. A kínai politikai vezetés pedig évek óta mindenféle retorzió nélkül nézi Kartúm tevékenységét. A probléma kapcsán Kína szerepe nem intézhető el a tettestárs fogalmával. Egy olyan „szükséghelyzet- ben” érkeztek az afrikai országba, amikor a piacok már telítettek voltak, nem voltak sehol a világon ekkora, a nyugati vállalatok kivonulása miatt felszabaduló olajmezők, s a már tradicionáli- san jól működő sino-afrikai kapcsolatok pedig megkönnyítették a „letelepedést”. Ugyanakkor nem szabad szemet hunyni a kínai 138 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? diplomácia embertelensége felett, a nyugati értékrendek szerint ugyanis semmilyen gazdasági-politikai prioritás nem kérdőjelez- heti meg az élethez való jogot, az emberi jogokat, kapcsolódjon az bármilyen olajban gazdag területhez is. A kulcsszó ugyanak- kor a nyugati értékrend, az ázsiai állam ugyanis nem rendelke- zik ugyanezen normákkal, saját állampolgáraival szemben sem tartja be ezeket. Említsük meg itt a Nobel-díjas Amartya Sen gondolatait a fej- lődésről: hiába generál Szudán olajipara évek óta kétszámje- gyű GDP-növekedést, az emberek szabadsága korlátozott, nem csupán a politikai, de mindennemű emberi jogokat figyelembe véve. Ezt szem előtt tartva, tehát nemhogy fenntartható fejlődés- ről, egyáltalán fejlődésről sem beszélhetünk Szudán, mint bukott állam kapcsán. 3) Állandó probléma Kína afrikai beruházásai valamint gyárai kap- csán továbbá a munkaerő kérdésköre. A kínai vállalatok ugyanis szívesebben alkalmaznak saját munkásokat, többek között meg- bízhatósági, anyagi, képzettségi, munkabírási és munkamorált érintő okok miatt, támadásnak kitéve magukat az afrikai társa- dalom részéről. Az utóbbi hónapokban azonban már megfigyel- hető volt bizonyos fokú változtatás az alkalmazott munkaerő tekintetében, elkerülve az elégedetlenséget és kielégítve a mun- kanélküliség időszakos csökkentése miatt boldog politikusokat. Ide kapcsolódik még a biztonsági és környezetvédelmi előírások figyelmen kívül hagyása is a kínai irányítású vállalatoknál. 4) Kapcsolódva a Kínából érkező növekvő (de az ázsiai gazdaság számára egészségesen diverzifikált) importhoz „a kínaiak renge- teg könnyűipari, főleg ruházati [textil] cikkel árasztják el az afri- kai piacokat. Ez persze kedvez az alacsony jövedelmű háztartá- soknak, zsákutcába szorítja viszont a helyi termelőket, megaka- dályozva, hogy az afrikaiak a gazdasági fellendülés klasszikus útját járják.” (Szentesi, 2009: 30) A helyi termelők ellehetetlení- téséhez még vissza kell térjünk, de látható, hogy a kínai export- dömping nem kíméli vállalkozásaikat, komoly károkat okozva ezen államok gazdasági szerkezetében. 139 v ör ös z oL T án 5) A kínai beruházások csak a gazdasági érdekeltségeikhez kapcso- lódnak. A vád számos alkalommal elhangzott nyugati oldalról, de, mint láttuk a vizsgált államok (elsősorban Nigéria, Angola és a Kongói Köztársaság) kapcsán, a beruházások olaj-szektor- hoz kötöttsége ugyanúgy jellemző a fejlett államokra afrikai tevékenységük során, mint Kínára. Emlékezzünk vissza, hogy az Egyesült Államok a 2000–2006 között eltelt időszakban 12 milliárd dollárnyi tőkét invesztált Angolába, mely összeg szinte kivétel nélkül az olajiparhoz kapcsolódott. 6) „Kína fegyvereladásai […] aláássák a kontinens békéjét. Az ame- rikai kormányügynökség, a Congressional Research Service jelentése szerint 2003 és 2006 között Kína volt felelős a tel- jes afrikai fegyverimport 15,4 százalékáért (500 millió dollár). A fő felvevő országok között találjuk Szudánt, Egyenlítői-Gui- neát, Etiópiát, Eritreát, Burundit, Tanzániát és Zimbabwét. Kato- nai kiképzés vádjával is gyakorta illetik Pekinget.” (Ibid.) Nem kíván bővebb magyarázatot az a tény, hogy ugyanezen időszak alatt az Egyesült Államok és az európai hatalmak együttesen a teljes fegyverimport 37 százalékáért voltak felelősek.40 7) Fontos megemlíteni a kínai Afrika-politika alapjául szolgáló be nem avatkozás elvét, mint a pekingi térnyerés egyik nagy sikerét. Nem feltétlen azért káros a politika, mert blokkolja a nyugatiak által, nyugati mintára tervezett demokratizálódási folyamatokat, valamint a politikai, a gazdasági és a pénzügyi szektor fejleszté- sét (ahogy a fejlett államok propaganda-gépezete állítja), hanem mert nem igaz. Noha Mao óta tudjuk, hogy a „százszor ismételt hazugság idővel igazsággá válik”, a Peking által hangoztatott elv nem valósul meg: Kína mélyen beavatkozik az adott állam bel- ügyeibe, de (és ez a lényeg) mindig az uralmon lévő csoportnak kedvezve. Elég csupán a kartúmi rezsim kínaiak által garantált „ámokfutására” gondolnunk vagy a Chris Alden által megvizs- gált zambiai helyzetet megemlítenünk: az országban tevékeny- 40 Africa: The Next Defense Market Opportunity? Defense Industry Daily. Elérés: http://www.defenseindustrydaily.com/africa-the-next-defense-market-opportu- nity-04370/ 140 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? kedő kínai érdekek ellen egyre több munkás és vállalkozó emelte fel a szavát, „Michael Sata ellenzéki jelölt […] [pedig] érzékelte az országban növekvő nyugtalanságot, és kampánya nagy részé- ben igyekezett kihasználni a Kína-ellenes érzületet. Többször kijelentette, hogy ›Zambia kínai provinciává válik‹. A szomszé- dos Malawiba tett látogatása során találkozott tajvani képvise- lőkkel […] [és] a hírek szerint ígéretet tett arra – állítólag pénzbeli támogatásért cserébe –, hogy győzelme esetén országa újra Taj- pejt ismeri el hivatalosan. Li Baodong kínai nagykövet dühösen reagált az elmondottakra, és azzal fenyegetőzött, hogy ameny- nyiben Sata nyeri a választásokat, visszavonják a kínai befekte- téseket.” (Alden, 2010: 89) Egy ilyen nyilatkozat értelemszerűen komoly jelentőséggel bír a választásokat megelőzően. Briliáns hazugság Amikor Richard Nixon amerikai elnök, sorsfordító 1972-es pekingi látogatását megelőzően találkozott André Malraux francia íróval, politikai gondolkodóval, filozófussal, a Kínát testközelből is ismerő szakértő Mao nagyságának megemlítése mellett figyelmeztette az elnököt, „Kína külpolitikája mindig is briliáns hazugság volt […] Kína számára csak Kína létezik”. (Kulcsár, 2007: 117) Figyelembe véve az 1950-es, ’60-as évek külpolitikai manővereit, a harmadik világ országaival, leginkább ideológiai okokból kialakított kapcsola- tait, Malraux meglátása helyesnek tekinthető. De vajon jellemezi-e ez az álláspont a 21. század pekingi kül- politikát is, amikor az ország kapcsolatait már nem ideologikus célok, hanem gazdasági szükségletek vezérlik, azaz Kína számára továbbra is csak Kína létezik? Deng Xiaoping a kínai külpolitika kapcsán visszafogottabb, a háttérben meghúzódó, kihívást nem vállaló magatartást alakított ki: az ország töretlen gazdasági fejlődésének leginkább megfelelő hely- zetben Kína „barátinak mondható” kapcsolatokat alakított ki a har- madik világ országaival, fegyveres konfliktus veszélyével fenyegető helyzetbe pedig nem került. Ez a magatartás azonban megtervezett, hivatalos politika keretében felépített „előadás” volt, mely Kína gaz- 141 v ör ös z oL T án dasági céljait, a fejlődésnek megfelelő külpolitikai környezet kiala- kítását célozták – sikerrel. Peking afrikai térnyerése is egy központilag megkomponált, sőt 2003 óta a kínai kormány által külön is szorgalmazott folyamat, mely, ha csupán a tevékenységüket érő kritikákat nézzük, Kína szá- mára hasznos és kedvező leginkább. Bármilyen jóindulatot hangsú- lyoz is a pekingi diplomácia, a kapcsolatok legfőbb problémája, hogy azok teljesen különböző fejlettségi szinteken alapulnak, azaz külön- böző a kooperációkból származó előnyök hasznosításának kapaci- tása. Kína tehát rengeteget nyer azzal, amit elvesz Afrikától, és bár cserébe kap is valamit a sokszínű kontinens, Peking az a szereplő, amely ebből az együttműködésből a lehető legtöbbet kihozhatja tovább növelve gazdaságának versenyképességét és egyre megkér- dőjelezhetetlenebbé váló világpolitikai erejét. A procedúra – nem meglepő módon – hasonlít a kontinens kap- csán már jól ismert kolonizációs folyamatokra, így a kínai jelenlét rekolonizációs jellegét firtató tanulmányok nem feltétlenül járnak tévúton. Azonban kétséges, hogy a gyarmat-időszak véget ért-e az afri- kai államok függetlenedésével, legalábbis nem a szó szoros értelmé- ben, így egyfajta újragyarmatosító szerepről maximum a fejlett álla- mok propaganda-gépezete beszélhet. J. D. Fage és William Tordoff szerint is egyfajta eltervezett, elkerülhetetlen folyamat volt a kap- csolatok megváltozása, azok a kizsákmányolás jól bejáratott rend- szerét kevésbé veszélyeztették. „Az európaiak nem tudták a vég- telenségig megtagadni tőlük [ti. az afrikaiaktól – a szerző] követe- léseik teljesítését. […] Az 1950-es évekre az európaiak ráébredtek arra, hogy nem áll érdekükben megtagadni az afrikaiaktól a poli- tikai függetlenséget. A gyarmatbirodalmak második legfontosabb célja, a gyarmati piacok és erőforrások kihasználása a nyugat-euró- paiak és szövetségeseik által kiépített és irányított ipari gazdaság javára, ugyanis már megvalósult. Mivel ezt a folyamatot megfor- díthatatlannak és szükségszerűnek gondolták, az európai politikai fennhatóság megszüntetése mindezt nem tehette tönkre. Ráadásul igen rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, ha ezt a fennhatóságot erő- 142 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? vel akarják megtartani a helyi politikai erőkkel szemben, méghozzá olyan közegben, ahol egyre erősödnek a gyarmati uralom fenntartá- sát ellenző hangok, akkor ezzel elveszhetnek azok a gazdasági elő- nyök, amelyeket az addig kiépített rendszerek biztosítottak Európa számára.” (Fage – Tordoff, 2004: 392) Nem történt tehát más, mint- hogy a kényelmetlenné, ráadásul gazdaságilag megroppant államok számára aránytalanul nagy kiadást jelentő tétellé váló gyarmat-rend- szert kvázi felszámolták, az alapját jelentő gazdasági kapcsolatokat, tehát a kizsákmányolást pedig megtartották, e téren az egyetlen rele- váns változást az Egyesült Államok időközbeni belépése és térnye- rése jelentette. Az újonnan felállított nyugati intézmények káros sze- repét már taglaltuk, látható, hogy a fejlett államok által tovább foly- tatott (illetve a Washington által elkezdett), Afrika természeti kin- cseinek lerablását jelentő „partnerség” számára a pekingi térnye- rés kihívásként, konkurenciaként jelenik meg. Újragyarmatosításról tehát nem beszélhetünk, sokkal inkább egy, a kizsákmányoló álla- mok hosszú sorába beálló új szereplő érkezéséről. Konklúzió A tanulmány kezdetén feltett kérdésünkre, hogy vajon a Kína és Afrika között kialakított gazdasági kapcsolatok hozzájárulnak-e hosszútávon fenntartható államok kiépítéséhez, nem kaptunk egyér- telmű választ. Az Észak–Dél relációban felesleges és kivitelezhetet- len az összehasonlítás, láthattuk, hogy mind a fejlődő Kína, mind a fejlett nyugati államok elsősorban saját gazdasági érdekeiknek meg- felelően alakították a kontinens országaival kötött együttműködése- iket, a gyarmatosítás folyamatára, annak (természetesen) gazdasági szegmensére nagyban hasonlító folyamatok pedig ugyanúgy súlyos károkat okoznak a helyi gazdaságoknak, akár feltételekhez kötött északi hitelezésről, akár olcsó kínai importáruról beszélünk. Márpedig az egyik legsúlyosabb gond Afrika gazdasági teljesí- tőképessége: „2006-ban Fekete-Afrika a világexport 2 százalékát s a világimport 1,5 százalékát adta” holott a kontinens a Föld lakossá- gának 11,2 százalékával bír. (Hernádi, 2009: 217) És ami a helyze- tet tovább súlyosbítja: miközben a világ összes régiója képes diverzi- 143 v ör ös z oL T án fikálni exportját, a szubszaharai Afrika országai erre nem képesek, továbbra is az olajhoz köthető a kivitel nagy része, mely sebezhetővé teszi ezen államokat. Láthattuk, Nigéria exportjának 95 százalékát az olajhoz köthető termékek adják, Angolában ugyanez az arány 92 százalékos, míg például a Kongói Köztársaságban az exportbevé- telek 89 százaléka érkezik szintén az olajból.41 A fejlődés fenntart- hatósága szempontjából tehát szükséges lenne Afrika gazdaságai- nak több lábra állításában segédkezni. A kínai jelenlét értékelésé- ben ez az elem válhat igazán fontossá, a beruházások olaj-szektor- hoz kötöttségét már megemlítettük a Pekinget ért kritikák miatt, de a vizsgált afrikai államok kapcsán láthattuk, hogy a fejlett államok afrikai tevékenysége talán még hatványozottabban köthető a domi- náns gazdasági szegmenshez, mint Kínáé. Láthattuk, hogy az ázsiai ország nem csupán az olaj kitermelésében érdekelt, hanem egyéb tevékenységekben is részt vesz a kontinens számos országában. „Az afrikai gazdasági fejlődés egyik legszűkebb keresztmetszete az infrastruktúra alacsony fejlettségi szintje és elégtelensége. Ez aka- dályozza a termelés és az export növelését, az esetleg keletkező több- lettermelés realizálását, a szükségszerű diverzifikáció végrehajtását. Az infrastruktúra-fejlesztés azonban meglehetősen költséges és koc- kázatos vállalkozás, ezért a befektetők elkerülik. Nem így a kínai beruházók, akik hosszú távra terveznek [de legalábbis cserébe nagy értékű kereskedelmi szerződéseket remélnek – a szerző], ráadásul már rendelkeznek is tapasztalatokkal az afrikai infrastruktúra fej- lesztését illetően. Technológiájuk kevésbé tőkeintenzív, munkaerő- és anyagköltségük alacsonyabb, mint a versenytársaké, és kormá- nyuk hajlandó a beruházások nagy részét finanszírozni.” (Hernádi, 2009: 219) A vasút-fejlesztések, erőmű-építések tehát fontos elemei lehetnek egy erős(ebb) Afrika létrehozásának, a belső kereskedelem felvirágzásának, a fenntarthatóságnak legalábbis mindezen elemek alapvető kritériumai. Ahogyan Tarrósy István is fogalmaz, megem- 41 Források: CIA, The World Factbook, 2010; 99.4% of Angola’s exports are oil, diamonds. Afrol News. Elérés: http://www.afrol.com/articles/16248; Background Note: Republic of the Congo. US Department of State. Elérés: http://www.state. gov/r/pa/ei/bgn/2825.htm 144 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? lítve természetesen a pekingi beruházások mögött felsejlő érdeke- ket, „a kínai–afrikai kapcsolatokban valóban meghatározó infrast- ruktúra-fejlesztési projektek elsősorban utak és vasútvonalak építé- sét takarják, összekötve ›addig szinte elérhetetlen nyersanyaglelőhe- lyeket (főként olaj- és vasérckitermelő helyeket) az óceánparti kikö- tőkkel a Kínába történő gyorsabb szállítást elősegítve‹. Nem lehet azonban kizárólag a kínai érdeket és hasznot kiemelni e projektek kapcsán, hiszen e fejlesztések természetes hozadéka az afrikai belső piacok javítása, a közlekedés és szállítás fejlesztése területén lesz mérhető hosszú távon.” (Tarrósy, 2008: 87–88) Ami még a kínai jelenlét kapcsán további fontosságú lehet (bár valószínűleg a pekingi térnyerés megkésettségéből fakad, persze nem változtatva az adatok jelentőségén), hogy miközben a Kínába irányuló afrikai exportnak 62 százalékát az olaj, 17 százalékát nemesfémek, a maradék 21 százalékot pedig egyéb, széles skálán elterülő termékek teszik ki, addig az Egyesült Államokba irányuló export 88 százaléka volt olaj, míg a maradék 12 százalék lényegében nemesfémekhez volt köthető. Sőt, a fejlett államok által démonizált Kína mindössze az afrikai kőolajexport 9 százalékát vásárolja, míg az USA, valamint Európa az export 33-33 százalékáért felelősek. Látható, hogy Kína évről-évre növekvő jelentősége ellenére még mindig kisebb fajsúlyú szereplő, mint nyugati versenytársai, keres- kedelem-politikája pedig sokkal inkább megfelel az afrikai gazdaság igényeinek, mint a nyugati politikák. Peking ugyanis hosszú távú stratégiát dolgozott ki Afrika-politikájának és bár látható, hogy cél- jai eléréséhez a kontinenst inkább eszközként, s nem egyenrangú partnerként kezeli, ugyanakkor a Dél–Dél kooperáció dinamikájá- ból, közös lehetőségeiből kifolyólag Afrika is részesedhet a koope- rációból, a két fél kapcsolatai legalábbis lehetőséget biztosítanak erre. Persze, ahogy Tarrósy is fogalmaz, fenntarthatóság nincs az adott szereplő aktív részvétele nélkül, amíg Afrika nem tud célokat kitűzni és stratégiákat megalkotni, addig a kontinens két- vagy több- oldalú kapcsolatai mindig is inkább a másik fél hasznára lesznek majd: „az afrikaiaknak legelőször saját magukkal kell tudni megál- lapodniuk, saját maguknak kell önmagukat meghatározniuk, ezzel a 145 v ör ös z oL T án saját jövőjüket felvázolniuk és fejlődésüket megalapozniuk. Sajnos a sajátosan korrupt afrikai elitek azonban sok esetben komolyabb veszélyt jelentenek az általuk vezetett társadalmak számára, mint az egykori gyarmatosítók: ők ugyanis ténylegesen kiszipolyozzák saját népeiket. Ennek egyik fő területe a nemzetközi/külföldi segélyek, támogatások ›megcsapolása‹ és saját, önös céljaikra történő fordí- tása. Egyet értve mind Gaye, mind Mbeki elnök véleményével, hogy ha Afrika nem határozza el, mit akar kezdeni a nemzetközi partner- ségekből eredeztethető hatásokkal, és elsősorban fejlődési lehetősé- gekkel, nem fog esély kínálkozni arra, hogy komolyabb változások következzenek be a kontinens életében.” (Ibid.) Az előbb a kínai gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat előnyö- sebbnek tekintettük a fejlett államokénál, mely kijelentés azonban mindenképp megjegyzésre szorul, kitekintve nem csupán az afri- kai export, hanem a többnyire káros import folyamatokra is. Láthat- tuk, hogy az északi államok, de legfőképpen az Egyesült Államok javarészt kőolajat importál Afrikából, miközben a Kínába irányuló kereskedelem jóval diverzifikáltabb, mely, tekintve a kőolaj-készle- tek kimerülését, lehetőséget teremt a már fentebb említett több lábon való támaszkodásra, erősítve a helyi gazdaságokat. A kínaiak által elengedett vámok is ezt a célt szolgálják (legalábbis megteremtve a lehetőséget), hogy piacra jussanak termékeikkel az afrikai vállalko- zók. Azok a vállalkozók, akiket viszont a nagyhatalmak export-poli- tikája ellehetetlenít. Láttuk, a nyugat-vezérelt SAP-k a helyi gazda- ság gyengítésében, ezáltal a nyugati érdekek (és termékek) gyors megjelenítésében voltak érdekeltek, Kína pedig az afrikai piacok olcsó árukkal történő elárasztásával szerez hasznot – és persze tesz tönkre teljes ágazatokat, mint például a textilipart. Léteznek ugyan felmérések, melyek szerint a kínai export-dömping jobbára a nyugati termékeket szorította ki a kontinens piacairól és a példaként állan- dóan felhozott textilipar már a múlt évezred utolsó éveiben is a csőd szélén állt (Sautman – Hairong, 2010), tény ugyanakkor, hogy a köz- pontilag támogatott kínai térnyerés súlyos versenyhátrányba taszítja a helyi vállalkozói rétegeket. Indultak ugyan pekingi programok a helyi gazdaság támogatására – 2009-ben erre egy egymillió dolláros 146 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? alapot is létrehoztak –, kétségtelen tény ugyanakkor, hogy a kínai kereskedelmi kapcsolat sem nevezhető a legegészségesebbnek, noha nem tagadható: az export tevékenység diverzifikálása, ezáltal a gaz- daság egyéb szektorainak a részvétele és erősödése az adott államon belül mindenképpen hasznos folyamatok. Számos más területen említhető meg még Peking jótékony hatása az afrikai folyamatokra, ilyen például az oktatás, a szakem- berek képzése. A nyugati agy-elszívással ellentétben a kínai egyete- meken, vagy kínaiak által finanszírozott programokon tanuló mér- nökök, tanárok, orvosok ugyanis többnyire visszatérnek a konti- nensre, ott kamatoztatják tudásukat, míg a fejlett államok által kép- zett hasonló hivatású afrikaiak általában ezekben az államokban is maradnak. (Ibid.) „A fenntartható fejlődést szem előtt tartva és nem- zetközi versenypozíciói javítása érdekében Kína ›racionálisan ter- vezi kiaknázni‹ az afrikai erőforrásokban rejlő potenciált. […] Ehhez kapcsolhatóan támogatja azokat az alkalmazott kutatásokat, ame- lyek technológia-transzfert és fejlesztéseket indukálnak, elsősorban a bio-mezőgazdaság, a napenergia felhasználása, valamint új gyógy- szerek kifejlesztése területén. […] Az oktatás, tudományos együtt- működés, kultúra tekintetében az afrikaiak képzésére szeretne még nagyobb hangsúlyt fektetni Kína. Ehhez egyrészt az általa létesített Afrikai Emberi Erőforrást Fejlesztő Alapítványt hozza még inkább helyzetbe, másrészt az afrikai fiatalok számára adható állami ösz- töndíjak számát növeli meg amellett, hogy oktatási segítséget nyújt a kontinensre küldendő tanítók személyében. Az együttműködést kul- turális és sporttéren a művészek és atléták cseréjével fokozza azzal együtt, hogy a civil szervezetek közötti kapcsolatok intenzívebbé válását is támogatja.” (Tarrósy, 2008: 87) Látható, hogy Afrika felértékelődéséért továbbra is inkább nyersanyagtartalékai, semmint politikai-hatalmi térnyerése a fele- lős, a világgazdaságon belül elfoglalt marginális helyzete, a külön- böző, a társadalom életviszonyaira vonatkozó felméréseken elfog- lalt utolsó helyezései miatt pedig fontos, hogy a kontinens rátaláljon a tényleges, saját maga számára hasznos, hosszú távon értelmezhető fejlődés útjára, melyhez a pekingi térnyerés komoly segítséget nyújt- 147 v ör ös z oL T án hat. Ha vitatjuk is Kína lehetséges pozitív szerepét, a jelenlét elő- nyös oldalait a kontinensen, annyit legalább elért az ázsiai hatalom, hogy a nyugati hatalmak kizárólagos afrikai dominanciáját megtörte és választási lehetőséget, alternatívát ajánlott az afrikai államoknak és népeknek. Felhasznált irodalom Barry Sautman – Yan Hairong (2010): Demonizing China: Pundits Get its Role in Africa Wrong. Yale Global Online. Interneten: http://yaleglobal. yale.edu/content/demonizing-china-pundits-get-its-role-in-africa- wrong. Besenyő János (2007): Harc az afrikai olajért, Kína gazdasági térnyerése az afrikai kontinensen. Nemzetvédelmi Egyetemi Fórum XI. évfolyam, 2007. 4. sz. Búr Gábor (2006): Gyenge államok és államkudarcok Afrikában. In: Mar- ton Péter (szerk.): Államok és államkudarcok a globalizálódó világban. Budapest, Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja [E-book]. Búr Gábor (2009): Államkudarcok Afrikában. In: Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Pécs, Publikon Kiadó. Campos, Indira – Vines, Alex (2007): Angola and China: A pragmatic partnership. Center for Strategic and International Studies [Working Paper]. Interneten: http://csis.org/files/media/csis/pubs/080306_angola china.pdf Csomán Gábor (2009): Kína és Afrika kapcsolatainak alakulása 1990-től napjainkig. Sinológiai Szemle. 2009/1. Engelberth István (2009): „Chinafrica”? – Afrika a XXI. század küszöbén. „A legmohóbb kapitalisták ma Kínából érkeznek!” EU Working Papers 3/2009. pp. 41–52. Engelberth István (2010): Kínai-afrikai kapcsolatok a világgazdasági átren- deződés tükrében. Afrika Tanulmányok. 4. évf. 1. sz. pp. 7–16. Fehérvári László (2010): Új kínai külpolitikai modell. Az afrikai és a közel- keleti országokkal folytatott multilaterális együttműködés intézménye- sített keretei. MKI-tanulmányok T-2010/11. Budapest, Magyar Külügyi Intézet. 148 S e gít i - e a fe nnt ar t hat ó fe jl ődé St K ína afr i Kai S z e r e pvál l al áS a ? Harris, Stuart (2003): Does China Matter? The Global Economic Issues. Working Paper. Department of International Relations, Canberra, Australian National University. Hernádi András (2009): Kína nemzetközi kapcsolatai. In: Inotai András – Juhász Ottó: A változó Kína. Budapest, Akadémiai Kiadó. Hidasi Gábor (1979): Gazdaság és politika a Kínai Népköztársaságban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Ismi, Asad (2004): Impoverishing a Continent: The World Bank and the IMF in Africa. Halifax Initiative Coalition. Interneten: http://www. halifaxinitiative.org/updir/ImpoverishingAContinent.pdf J. D. Fage – William Tordoff (2004): Afrika története. Budapest, Osiris Kiadó. Kiss Judit – Tétényi András (2009): Kína politikai és gazdasági érdekei Fekete-Afrikában. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): Stratégiai kutatások: A változó Kína - II. Kína a nemzetközi politikai erőtérben. Budapest, MTA VKI - MeH. Kulcsár Kálmán (2007): Kína a világpolitikában. Budapest, Akadémiai Kiadó. Ofori, Eunice (2009): Structural Adjustments and their Effects: Is There a Way Out for Africa? MPRA Paper. http://mpra.ub.uni-muenchen. de/17334/1/MPRA_paper_17334.pdf Ogunkola, E. Olawale – Bankole, Abiodun S. – Adewuyi, Adeolu (2008): China-Nigeria economic relations. AERC Scoping Studies on China- Africa Relations. Interneten: http://www.aercafrica.org/documents/china_ africa_relations/Nigeria.pdf Pew Global (2007): Global Unease With Major World Powers. The Pew Global Project Attitudes. Interneten: http://pewglobal.org/files/pdf/256.pdf Segal, Gerald (1999): Does China Matter? Foreign Affairs, September- October, 5. (78.). Sen, Amartya (2003): A fejlődés mint szabadság. Budapest, Európa Könyv- kiadó. Suha György (2009): Janus-arcú nemzetközi segélyezés. In: Csizmadia Sándor – Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlő- dés. Pécs, Publikon Kiadó Szentesi Ambrus Gábor (2009): Kína Afrika felé fordulásának folyamata, valamint annak gazdasági és geopolitikai vonzatai. EU Working Papers 3/2009. pp. 3–40. 149 v ör ös z oL T án Tarrósy István (2006): Kína Afrikára kacsint. MTA VKI, Budapest, VKI 131. sz. 2006. június 2. Tarrósy István (2008): Sino-afrikai kapcsolatok a világpolitika rendsze- rében. Kölcsönös hasznok és lehetőségek a 21. században. Külügyi Szemle. 2008/4. pp. 81–93. Tarrósy István (2010): Alternatív fejlődési modell a nemzetközi rendszer- ben – A pekingi konszenzus. Afrika Tanulmányok. 4. évf. 1. sz. pp. 20-21. Uzsák András (2010): Afrika: Kína éléskamrája? Kereskedelem és politika összefüggései Kína–Afrika kapcsolatában. Afrika Tanulmányok. 4. évf. 1. sz. pp. 37–39. Vörös Zoltán (2009): Olajban kötött házasság – Kína és Szudán kapcsolatá- nak 50 éve. Afrika Tanulmányok. 3. évf. 3-4. sz. pp. 59–69. Internetes források China Daily (2010a): China slams US bill on yuan – Written by Xin Zhiming. chinadaily.com, 2010.10.01.http://www.chinadaily.com.cn/ china/2010-10/01/content_11372066.htm China Daily (2010b): US Senate unlikely to follow House on China yuan. chinadaily.com, 2010.10.25. http://www.chinadaily.com.cn/world/2010- 10/25/content_11453622.htm 150 Szerzőinkről Bagi Judit (1988, Pécs) politológus hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Glied Viktor (1978, Szekszárd) politológus-történész, egyetemi tanársegéd, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Keserű Dávid (1987, Pécs) politológus Radics M. Péter (1984, Pécs) újságíró, politológus hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék Tarrósy István (1973, Budapest) Ph.D. (politikatudomány), Afrika- kutató, egyetemi adjunktus, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tan- szék Vörös Zoltán (1986, Pécs) politológus, Ph.D. hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék 153